8 ℃ November másodikán
Kezével takarja el a szél elől a kis lángot, és lehajol, hogy a gyertyát a krizantémokkal teli sírra tegye. Az imbolygó fény bevilágítja az arcát, meglágyítja vonásait, s hirtelen úgy érzem, Őt látom, akire nem csak most, november másodikán emlékezünk.
Igen, ez a profil, ez az erős szemöldök… Úgy nézem, mint aki régóta várt, bizonyosságot hozó üzenetet kapott. Sejtettem én, hogy nem hagyott magunkra minket az, aki nélkül ma is olyan nehéz! Mert mielőtt elment, szétosztotta magát közöttünk. Lám, más őrzi meg a vonásait, másban élnek tovább a mozdulatai, mást hajt ma tettekre a néha makacsságig elszánt akarata…
Itt van velünk, míg igazgatjuk sírján a virágokat, ahogy velünk van mindennapjainkban is. Ma is hatnak belénk épített gátjai, bennünk élnek tanításai, amelyeket mi is továbbadunk majd, megőrizve Őt, s vele azokat, akik neki hagyták magukat örökül…
Most itt állunk a gyertyafényes temetőben és törölgetjük, vagy befelé nyeljük könnyeinket, mindnyájan gyászolunk. Nagyon fáj a megmásíthatatlan, de nem szabad hagynunk, hogy a bánat végleg maga alá gyűrjön minket. Ők sem akarják, hogy újra és újra elsirassuk és eltemessük őket.
Valahol olvastam egy afrikai mondást:
„A barátom nem hal meg, mert én még élek.”
És ez így igaz. Mert nem élnek-e bennünk eltávozott szeretteink, barátaink, jó ismerőseink mondatai? Nem neveljük-e példájukkal ma is magunkat és környezetünket?
„Ha meghalok, szórjátok szét a hamvaimat” – mondta egyszer az, akit a legjobban szeretek. „Nem akarom, hogy úgy lássátok, végképp a föld alá rejtenek előletek. Nem akarom, hogy egy sírnál emlékezzetek rám, ott, ahol már nem én leszek. Ne járjatok ki a temetőbe, hogy az maradhassak nektek, aki voltam – és szeretném, hogy ezt így is éreznétek…”
(Külváros, 1988/november)
| Cikk nyomtatása
Megosztás
