8 ℃ Egy cipőben…
Nincs válság, csak válságjelenségek vannak – mondják. Ugyan mitől a jelenség, ha nincs oka? Talán az ok-okozati törvényszerűség is átalakult a magyar társadalommal együtt? Ismét egy hazai sajátosság!
A KULTÚRA NYOMORÚSÁGA, AVAGY A NYOMORÚSÁG KULTÚRÁJA
Gazdálkodó és politikai szervezetek, intézmények mennek tönkre, nehéz vajúdás eredményeként újak születnek, mások kaméleon módra váltogatják színüket, hogy a világot elkápráztatva mindig újat mutassanak. Egyetlen dolog nem változik: minden társadalmi változás szülője az ember. Az ember, akire jellemző a társadalmi, gazdasági és szellemi műveltség, vagyis a civilizáltság. Mint a felsorolásból is kitűnik, általában utolsó helyen jelentkezik a szellemi pallérozottság. A színházak, a könyvkiadás, az oktatás, az oly sokszor szidott és egekig magasztalt közművelődés, a közgyűjtemények izzadnak vért, vívják haláltusájukat, igyekeznek bizonygatni fontosságukat.
Bizonygatni kell ezt? Mennyire teljes az emberi élet tudás, érzelem nélkül? Ki foglalkozik most ezzel? Ki törődik azzal, hogy gyermekeink múltjuk megismerése nélkül, színházi élmény híján, értéket hordozó könyvek szűkében nőnek fel? Akiknek ezzel gondolni kéne meg is teszik, de mi lehetőségük marad több a gondolatnál. Veszélyes játék ez, mert a szellem nyomorúságánál nagyobb szegénységet álmodni sem lehet.
Egy kisvárosnak is van külvárosa. A város peremére szorult emberek is egyre többen vannak. Így van ez a szó szoros és átvitt értelmében. Naponta megpróbáltatást jelent a velük való találkozás. Az általános iskolából kimaradt gyerek, akinek tanulási lehetőségei egyre szűkösebbek – szülei nyakán tengődik. Ki segítsen rajta, hiszen aki segíthetne, látványos rendezvényeket szervez, bérbe adja az épület utolsó lyukacskáját is, hogy pénzhez jusson. A városka testülete pedig azon morfondírozik, hogy legyen-e szakközépiskolai osztály a szakmunkásképzőben. A munka nélkül maradt suszter, gépkocsivezető havonta egyszer megalázottan áll sorba a munkanélküli segélyt biztosító hivatal előtt, ahelyett, hogy vállalkozásba kezdene, mert akik segíteni tudnának eligazodni a törvények kusza útjain, szintén pénzt keresnek.
Hová menjen segítséget kérni az a nyugdíjas, akinek barackfáit nincs ki megmetssze, mert lábai már nem bírják. Megfizetné ő szíves örömest, csak a nyugdíja tejre, kenyérre sem elég, pedig nyavalyáját nem a puha, paplanos ágyban szerezte.
A kulturális-, oktatási-, egészségügyi-, szociális szolgáltatásokat olyan intézményben végzik, amelyek helyi, központi (ha megkapják) költségvetésből gazdálkodnak. Ennek a költségvetésnek idomulnia kéne a társadalmi jelenségekhez.
Ehelyett mi történik? A gazdasági piachoz hasonlóvá próbálják tenni e területet. Dr. Radnai György tollából olvastam egy nagyon találó hasonlatot: „…mert hiába indítom egyszerre, ugyanolyan felszerelésbe öltöztetve az agarat és a teknősbékát, azok nem fognak tudni egymással valódi versenyt vívni, a verseny kimenetele nem lesz kétséges. Egy dolog tehát a termelés, ahol közvetlenül kell alkalmazkodni a piaci igényekhez, s más dolog a társadalmi szféra, ahol mindez közvetlenül nem, csak áttételesen érvényesülhet.”
Remélhető-e, hogy valaha természetessé válik a gondolat lényege?
Várható-e, hogy nem a vaknak kell majd egyszer a világtalant vezetnie, hiszen egy cipőben jár az elesett ember, s a rajta segíteni szándékozó intézmény.
Reménykedjünk benne, hogy igen. Reménykedjünk abban, hogy ez a nyomorúság is csak egy jelenség, egy folyamat tényeinek sorozatából csak egyetlen megnyilvánulás.
(1991/7-8)
W. Pál Ágnes
| Cikk nyomtatása
Megosztás
