8 ℃ Lina, Szabina és Nánika „Tizenhat éves voltam, amikor az apám meg akart erőszakolni. Azóta nem beszélek vele. A hátam mögött azt terjeszti, hogy loptam tőle, aztán kitagadott.”
LINA
– Tizenhat éves voltam, amikor az apám meg akart erőszakolni. Azóta nem beszélek vele. A hátam mögött azt terjeszti, hogy loptam tőle, aztán kitagadott. Szép kis apa az ilyen… Rettenetesen beleszerelmesedtem a Jankóba, gyönyörű roma gyerek volt. Nem nagyon vert, én meg büszke voltam, hogy milyen frankó csávó. Újvárosban laktunk az unokatestvérénél, hát az egy fura pasas volt. Mindig felzavart az ágyból, hogy főzzek neki, meg takarítsak, pedig nem vagyok én csicska. Nem nagyon szerettem ott. Aztán a Jankó belekeveredett valami balhéba, azok a disznó haverjai vitték bele. Pénzt vittek el valahonnan, de ez rablásnak lett elkönyvelve. Be is zárták őket jó hosszú időre, az én emberem hét évet kapott. Ez nyolcvannyolcban volt, úgyhogy egyedül maradtam, mint az ujjam itt. Háromszor volt idegösszeroppanásom, papírom van róla, hogy nem dolgozhatok. A Jankó rokonánál nem akartam maradni, mert persze egyszerre ajánlatot tett, én meg nem állhatom a pofáját. Így aztán a testvéremhez költöztem Kertvárosba. Kapok a tanácstól egy kis segélyt, abból élek, de mindig tartozom valakinek. Kell a pénz kajára, új ruhára, cigire, szórakozásra. Csinos lány vagyok, meg is fordulnak utánam még a magyarok is, bár nekem paraszt nem kéne. Csak hát a Jankónak itt is sok a haverja, aztán ha meglátnak valakivel, azt egyszerre elverik mellőlem, meg megírják a börtönbe. Kaptam is levelet az emberemtől, hogy ha kiszabadul, kinyír, mert kurva lettem. Pedig nem is, csak szeretek szórakozni. Huszonegy éves vagyok, mikor csináljam, ha nem most? Egy rendes barátom van, ötven éves, szép nagy lakása van Sárberekben. Csak hát az a baj vele, hogy öreg, meg magyar, meg nem is szeretem… De azért lehet, hogy férjhez megyek hozzá, aztán mire kiszabadul a Jankó, otthagyom. Addig is lakni kell valahol.
SZABINA
– Hát apáca éppen nem vagyok, különben is hülye az, aki tizennyolc éves korában kolostorba vonul, de én csak azzal fekszem le, akit szeretek. Jenővel három hónapja ismerkedtem meg a Halászban. Fölkért táncolni, olyan csuda fekete szemei vannak, mint a szén! Aztán kivitt a parkba, nem sokat teketóriázott, én sem. Másnap hozzá is költöztem. Anyám kiverte a balhét, nagyon kényes az ilyesmire. Magyar emberhez ment férjhez, szégyenli, hogy cigány. Hogy én meg ilyen-olyan romával tekergek, miért akarok visszakerülni a putriba? Pedig a Jenőnek szép lakása van Kertvárosban, jól is keres az Alukohóban. Szóval rettenetesen összevesztünk, a Jenő meg még fűtötte is az agyamat, hogy vagy őt választom, vagy az anyámat. Hát persze, hogy őt, a két szép szeméért elmennék én a világ végére is. Nagy volt a szerelem, meg is lett az eredménye, itt van ni, kéthónapos a gyerek a hasamban. Csak az a baj, hogy a Jenő nem hiszi el, hogy terhes vagyok. Pincérként dolgozom egy presszóban, és mindig azt mondogatja, hogy akkor sem voltam szűz, amikor hozzá költöztem, miért bízna meg bennem. Meg ha terhes is vagyok, honnan tudhatná, hogy tőle van a gyerek. Ha erről beszéltem vele, mindig jól megvert, de hát én nagyon szeretem most is. Máma aztán beütött a balhé. Megjelent egy csajjal, tizennégy éves a kis szuka, már előttem is megvolt neki. Szóval kirakta a szűrömet. Anyámhoz nem mehetek vissza, mert ki is kaparná a szememet, ha megtudná, hogy terhes vagyok, meg nem is akarok. Elleszek néhány hétig az egyik barátnőmnél, amíg a Jenő ráun arra a kis szakadtra, aztán visszamegyek hozzá. Nem kell nekem más, csak láthassam azt a két gyönyörű szemét!
NÁNIKA
– Két éve élek Tatabányán, de mondhatom, nem nagyon szeretek itt. Az idősebb cigányok mindig utánam szólnak, ha nem köszönök, pedig sose láttam őket előtte. Rettenetesen bunkók. Mind le akarna fektetni, de nekem egyik se kell. Van egy ötéves kisfiam, egyedül nevelem, nem kell nekünk senki. Az öcsémnél lakunk a konyhában, mert a szobában ő van az élettársával. Mióta itt vagyok, még nem dolgoztam, nincs itt a munkakönyvem. A nővérem mindig írja, hogy elküldi, de aztán mégse, én meg nem megyek abba a faluba többet. Tizenhét éves voltam, amikor a szüleim elváltak, anyám összeállt egy húsz évvel fiatalabb cigányemberrel, én meg vele maradtam. Volt egy katona csávó, aki nagyon tetszett, ő a kisfiam apja. Egyszerre szültünk az anyámmal, így lett lánya, meg unokája egy időben. Aztán a katona otthagyott, elhelyezték Pestre, anyáméknál meg kevés volt a hely, így ideköltöztem az öcsémhez. 2800 forint gyerektartást kapok, abból élünk. Az apja kétszer látogatta meg a gyerekét, először hathónapos volt, másodszor meg kétéves. Azóta színét se láttuk. Mindig készülök neki levelet írni, de mióta Tatabányán vagyok, még nem jött össze. Félek, hogy megnősült, aztán kellemetlen lenne neki. A kisfiamat nem tanítottam meg cigányul, mindig figyelmeztet, ha véletlenül így szólok hozzá: Anyukám, nem értem. Pedig nagyon sajnálom, és az apjának is megígértem, de valahogy nem vitt rá a lélek. Hátha hátránya lesz belőle, ha megnő…
(1991/7-8 – Ollózó rovat)
V. K.
(ITTHON – Tatabánya)
| Cikk nyomtatása
Megosztás
