8 ℃ Aki szegény, az minden rendszerben szegény
Hát törődik az a szemtelen kölyök az út porával, négysávos úton vágtató buszok, autók betonrázó rohamával, törődik a hirtelen esőt zúdító felhőkkel? Ugyan már! Vállai, közé szorítja, kócos-loboncos fejét, s fúrja, vadul, dühösen fúrja testét a buszmegállónál helyezkedő tömegben.
De hisz ez menekül – villan föl bennünk, buszra, lányra, ötös lottóra várókban a felismerés, amikor egy nagyobb, erőszakosabb, csapzottabb suhanc is betör a képbe.
– Állj meg, a kurva anyád! – száguld el mellettünk az üvöltés, majd röptében indul egy pofon is. A kölyök megússza, mert a tenyér talán egy milliméterrel, de lekésik a tarkójáról.
– Akkor is szétverem a pofád, hallod, a kurva anyádba! – habzik most már a düh, amit csak egy óriási csuklós busz fékezése lök félre az útból. Mi pedig már helyünket keressük a lépcsők felé törtetve, mint az idomított vadak. Így aztán a koros hölgy ítélete már út közben a felhőkig fölzsaluzott postatorony tövében ér csak utol.
– Piszkos kis prolikölyök. És még az ilyenek uralkodtak itt negyven évig.
* * *
Hogy mennyi ideje maradt Szeged Rókus nevezetű városrészében a munkásnak az uralkodásra? Pontos feljegyzések e témakörben nem születtek. Bálint Sándor, a város legnevesebb, legalaposabb kutatója is csak annyit ír a Szögedi nemzet című, máig is alapműként forgatott munkájában, hogy ezen a bizonyos Rókuson (mi egy kápolnáról kapta a nevét a XIX. század végén) ősidők óta sertéstenyésztő, kukoricatermelő népek éltek, tímárok, cserzővargák pipáltak kertes házaik előtt, az amolyan fél paraszt, mintsem polgárvároshoz méltó népeket Kukorica-városiaknak csúfolták a vár, majd a belváros palánkjánál pöffeszkedő módosabbak. A nagy árvíz aztán elmosta ezt a mélyen fekvő területet, elmosta minden házát, utcáját, de nem mosta ki a szegénységet, a dohos pincelakásokat, a salétromos falú munkáskaszárnyákat. Amelyek ugyan másolták nagy iparvárosok kerületeit, de itt a kerítés mögött mégiscsak cseresznyefa virágzott. Az árokpartján pedig piros képű parasztlányok arról álmodoztak, hogy egyszer, talán nem is olyan soká, tanyát vesznek, komor nézésű bikákat hizlalnak, és nem a gyár mocskából kell kimosakodniuk, ha fájrontot dudál a gyár. Nem hizlaltak bikát.
Legalább húszezer ember szürkült Rókus gyáraiba, s örült, hogy a nagy háborús föllendülés után – úgy az 1940-es évek elejére –, már üzem zakatolt minden arra érdemesebb sarkon. Gépgyár, dohányfeldolgozó, ruhaüzem, konzervgyár, a közlekedési vállalat sárgán villogó villamosai, vasútállomás, s persze a messze földön híres Csillag börtön is munkát kínált a Bakay kendergyár, a gyufagyár mellett. Amikor pedig a szovjet csizmacsattogással, Révai József lánglelkű beszédével Horthy Miklós bűnös városára is rászakadt az a hatalmas szabadság, és munka hadának lépte dobogott, Rókuson, a rég elfelejtett kápolna vidékén felépült a magyar gyapotra alapozott textilművek, és raktárváros foglalta el Kukoricaország utolsó szabad, földes hektárjait. Hát akkor kezdődött az uralkodás. Helyileg szoba-konyha-spájzos lakásokban pöffeszkedett az uralkodó osztály, s elmondhatta büszkén, hogy Rókus épületének majdnem 5 százalékában van angolvécé, és a kerület legkorszerűbben felszerelt otthona a Csillag börtön. S bár a várfalakat réges-régen lebontották, a városmagot körülölelő nagykörút – fölcicomázva Párizs, London, Moszkva, Bécs neveivel – pontosan megszabta azt a határt, amíg az uralkodók hatalma elért. Ám a nagytekintélyű torony alól sem szólt bele senki abba, hány késszúrással intézte el szeretőjét, Julist K. Bertalan betanított munkás a Nejlon kisvendéglő teraszán – ha éppen arra szottyant kedve. S azt se bánták a szocializmus építésétől megfáradt vezető elvtársak, ha a Hunyadi téri Villa Negra nagytermében, egészen közel a biliárdasztalhoz, s nem messze Józsi csapos pléhszegélyes birodalmától oly sűrűn csattan el egy-egy pofon, hogy egész koncertnek tűnt a testi erő hangzavara.
Rókust ugyanis elfelejtették. Néha még csak-csak kiment néhány szúrós szemű káder a vasutas futballpályára, ha mondjuk valamelyik nevesebb pesti csapat kirándult a gázgyár füstokádó kéményei mellé, de akkor is csak a fekete kocsiból bámultak végig a macskaköves főúton, a villamos ezerszer elkoptatott sínjein, nem is sejtve, hogy a rogyadozó bérházak vakolatvesztő hosszú sora, a posványszerű árkok, a mellékutcák kerékagyig sáros útjai nem díszletek csupán, hanem egy oly szép világ, ahol a munkásosztály paradicsomszagú konzervgyárba megy.
Persze nem olyan felelőtlen a szocializmus, hogy végleg megfeledkezzen a népről. A nyolcvanas évek elején, amikor már Szeged minden szegletét bebetonozták a panelgyárból kiokádott házakkal, hát Rókuson is megjelent három úriember, húzogatták a szájukat, vonogatták a vállukat, majd fölmérték a telepet, ahogy geodétákhoz, mérnökökhöz illik. S mire föleszmélt a város, gázolajszagú buldózerek letarolták a tópartot, a körtöltés vidékét, letarolták a szoba-konyha-spájzot, vagy ahogy az egyik borostásképű vágta a szemembe talpig öntudatosan: elűzzük innen örökre a szegénységet is. És kiköpött egy jó nagyot.
Régen volt. A nyál is fölszáradt, az új városrész is fölépült, s mivel a szocializmust kiseprűzte Rókusról is a rendszerváltás, a garázsokba beköltöztek a vállalkozók. Non-stop shop, zöldséges, videó kölcsönző portálja bámul a tóra ott, ahol egykor a belsped kocsisok káromkodása mászott fel az égig. Rókusra is rámázolták az eligazító táblát: Új-Rókus. Mert így szebb. A múltat pedig a Kukorica utca idézi. És a kurvaanyázó gyerek, aki szeretné visszaszerezni ellopott fagyiját. És múltat idéz a szegénység is. Ugyanis kevés volt a rendszerváltás, s kevés a borostás buldózeres. Az eső sem segített. Még csak istene sem siratja Rókust.
– Ha arra számít, hogy én panaszkodni fogok, hát nagyon téved. Mert nekem megvan már mindenem. A panellakásom, éppen másfél szobás, a Trabantom, még csak tizenegy éves, a feleségem, aki bizony több, meg két gyerek. És még hitelem is van. Az OTP-nél. Korlátlanul. Meg az összes takarékszövetkezetnél. Ott is korlátlanul. És ha tudni akarja, a fizetésemből még soha nem tiltottak le egy fillért sem. Tudja mit jelent ez? Hogy magányos vagyok a lépcsőházban. Egy magányos marha. Aki fizeti a lakásrezsit, aki fizeti a törlesztéseit, megadja minden adósságát, aki…
Látom, keresgéli a szavakat, öntené száján a szót, de már remeg az egész este, s a negyven fokos kánikulában vacognak a fogai.
– Baj van?
– Baj? – fordul felém, s ujjai közt összeroppan egy átizzadt cigaretta. – Mondtam, hogy semmi, érti, semmi gond. Én mindig azt mondogatom magamnak, hogy élhetnénk a Balkánon is. Élhetnénk Etiópiában. Élhetnénk…
– Azt hallottam, hogy most viszont…
– Igen, munkanélküli vagyok. De nem egyedül. Nem én. Itt fél év múlva mindenki az lesz. És körbefordul, ujjai már a víztornyot, a szürke panelvilágot pásztázzák. Szeméből pedig lassan, rendkívül lassan csordul ki a könny.
* * *
– Kérem szépen, azért van itt ám túlzás is, nagy számmal. Valóban tapasztalni hátralékokat, valóban csökkent a fizetési morál, de úgy általában az emberek mindent megtesznek annak érdekében, hogy kiegyenlítsék tartozásaikat. Higgye el, jó emberek élnek itt, csak hát…
– S ön, mint házfelügyelő…
– Kérem, ezt inkább hagyjuk. Én kérem, szíves vagyok. Többször is voltam a kettes belklinikán, mert vizsgálatot eszközöltek velem.
– De én csak…
– Mondtam, hogy a továbbiakban nem nyilatkozom. S az ajtó oly súlyos döngéssel csapódik be az orrom előtt, mint egy várkapu.
* * *
– Nézze, én harminc éve is itt laktam. Méghozzá a feltámadás utcában. Hát nekem jött is a feltámadás. Kilenc évig vártam egy panelra, és most öt éve nem tudom elcserélni. Legfelső szint. Totális nyomor. De gondolja, hogy eggyel lejjebb jobb? Ez az egész városrész egy nagy telep lett, eltűnt az a hangulat, ami épp rókusivá tett minket. Hogy jó volt-e? Vagy rossz volt? Nézze, én nem nosztalgiázom, ezért kimondom: mocskos proli világ volt itt mindig, békalencsés árokkal, meg füstös gázgyárral. A konyhákba pedig minden esőzés után becsörtetett a víz. De hát mit tehettünk volna?
– Most pedig?
– Ha április 4-re írna riportot biztos belevenné, hogy azért mégiscsak összkomfortos is.
* * *
„Én azt szoktam csinálni, hogy becsukom a szemem, aztán valami igazán édes dologról álmodom. Nekem például édes dolog végigmenni a pesti Váci utcán, mondjuk. Ha meg azt is beleveszem az álomba, hogy kapok ott a srácomtól egy farmerkosztümöt, mondjuk, akkor igazi klassz a buli. De azt is szoktam álmodni, hogy visszajön a faterom és, hogy befejezem a gimit. De ez már csak olyan cikis álom, mert nem lesz belőle semmi. A Joli azt álmodta, kiment az olimpiára. Ez szerintem hülyeség. De ha mondjuk kimehetnék Amerikába! Az már klassz buli. Mert Amerika tök jó ország, láttam a tévében is róla sok filmet. Azt mondják, hogy most már nekünk is olyan lehet, mint az amiknak, mert elmúlt a kommunizmus. A muterom szerint ez egy marhaság, mert a Rókuson soha nem lesz Amerika, mert hogy ez a föld el lett átkozva. Aki ide költözik, örök életében szegény marad. Maga szerint is így van?”
* * *
Rókusi sétám során tizenkilenc emberrel beszélgettem. Közülük kettő azt mondta, hogy igenis egyszer kimászunk a szarból (elnézést, de szó szerinti tolmácsolást vállaltam). Kilenc azt mondta, aki szegény, az minden rendszerben szegény. A többiek pedig káromkodtak, szidták a kormányt, a polgármestert, a házmester, a trolivezetőket. A tizenkilencből kilenc már munkanélküli, közülük hat nem is bánja. Zsebstatisztikám összegzéséből az is kiderült, hogy a nők (7 fő) optimistábbak, a férfiak gyűlölködőbbek. Végül hadd vessem papírra a legrövidebb interjúm szövegét:
„Menj az anyádba!”
Ez utóbbi felszólításra nem is válaszoltam. Mert én rókusi vagyok, még ha azóta végiglaktam Szeged összes lakótelepét is. Rókuson pedig nehezen sértődnek a népek. Mert tudják, tőlük úgysem kér senki bocsánatot.
(1992/8-9)
Bátyi Zoltán
| Cikk nyomtatása
Megosztás
