8 ℃ Nehezen nevelhető gyerekek
A második óra szünetében rémült hatodikos „küldöttség” keresett udvari ügyeletemben: – Tanár néni! Tessék jönni, mert B. Kati nagyon rosszul van. Már hányt is, meg fehér, össze akar esni… – hadarták a lépcsőn mellettem futó gyerekek.
Kati kucorgott a padban, kajaival takarta a gyomrát, arca verítékben fürdött. Rögtön ablakot nyitottam és kitereltem a nézőközönséget.
– Mi történt, Katikám? – törölgettem az arcát.
– Nem tudom… görcsöl a gyomrom, már reggel is nagyon fájt… a fejem is – nyögdécselte.
Láttam, hogy nyakában lóg a lakáskulcs, mint a legtöbb osztálytársának.
– Idefigyelj! Ha ketten segítenek, haza tudnál menni? Így nem maradhatsz itt, még hátra van három óra és ötig a napközi. Sehol nem tudlak lefektetni.
Kétségbeesetten nézett rám, szinte könyörögve nyüszítette:
– Tanár néni! Ne tessék hazaküldeni! Csak azt ne!
Megdöbbentett ez az egyértelmű, nyakas tiltakozás. Néztük egymást. Én tanácstalanul, ő ijedten.
– Miért nem akarsz hazamenni? Van kulcsod, hazakísérnek az osztálytársaid, lefekszel és kitalálunk valamit.
– Nem, nem akarok! – és még jobban összehúzódott a padban, mint egy kis sündisznó. – Otthon nincs senki, hideg van, félek.
– Akkor otthon maradnak veled a lányok, jó? Én pedig felhívom telefonon anyukádat a gyárban, hogy menjen haza hozzád.
– Ne tessék anyukámat se felhívni! – kiáltotta, de már zokogva.
– Hát akkor mi legyen? – türelmetlenkedtem, mert közben már be is csengettek és a gyerektömeg az ajtó előtt tolongott.
– Tessék itt maradni egy kicsit mellettem.
A folyosón tolongóktól csendet kértem, ő pedig beszélni kezdett.
– Nekem nem igazi anyukám van, de azért nagyon szeretem. Hat órára jár dolgozni, három műszakban. Most délelőttös. Már reggel fájt a gyomrom… hánytam, de anyu nagyon ideges lett és kiabált, hogy csak őt verte meg az isten ilyen átkozott kölyökkel, hogy ő miattam nem fog örökké hiányozni, pont az év végi hajrában, és végre egy jó brigádba került, ahol keresni is lehet. Azt mondta, jöjjek el iskolába, majd lesz velem valami, meg majd csak kihúzom estig… ha most telefonálni tetszik, akkor még idegesebb lesz és meg is fog verni.
***
Dolgozatíráskor le-leülök séta közben a gyerekek mellé. Sanyi feltűnően a pad széle felé húzódott. Figyeltem egy darabig, majd megfogtam és elhúztam a nagy, szemébe hulló haját. Visszahőköltem a látványtól. Bal arca kék-zöld véraláfutás volt, szája berepedve, füle töve megdagadva. Szégyenkezve húzta vissza szőke haját.
– Veled mi történt? Elestél? – kérdeztem suttogva, hogy a többieket ne zavarjuk.
– Nem estem el. Megvertek. Reggel.
– Ki vert meg ilyen csúnyán?
– Anyukám, ököllel. Máskor is meg szokott verni.
– Miért vert meg?
– Mert apunak beárultam az Attilát, hogy pénzt vett ki a fiókból, meg hogy rágyújtott. Amikor apa reggel elment, az anya megvert, és azt kiabálta, hogy miattam már nem fog ez a házassága is tönkremenni.
(Attila a kisebb, Sanyi féltestvére, a második házasságból való, apja szemefénye.)
– Sanyikám! Ezt meg kell mutatni orvosnak, Nagyon csúnya.
– Ne tessék elküldeni, mert megtudják otthon… és még többet kapok… a vizes zsebkendőtől le szokott lappadni… ha kitudódik, akkor apukám is megver azért, hogy árulkodtam rájuk. Ha részeg, akkor anyukámat is megveri, csak az Attilát nem… őt nem szokta bántani, akkor se, ha verekszik, meg ha nem fogad szót.
Péter, a fogadatlan prókátor felugrik, és jól értesülten hadarja:
– Igen, tanár néni! Részeg disznó szokott lenni az apja.
– Te ezt honnan tudod? – próbáltam csendesíteni.
– Onnan, hogy apukám elárverezte (ő így nevezi a versenytárgyalást) a lapos kocsmát (ez a városi stadionnal szemben van, ahol a szurkolók leöblítik örömüket, bánatukat a helyi csapat szereplése után), és szokott inni Sanyi apja is. A múlt vasárnap is úgy kivágta a csapos, hogy a saját taknyán csúszott az árokba.
Az ifjúság védelmis kolléga rezignáltan hallgatta bejelentésemet.
– Tudok róla. Már mindennel próbálkoztam, de azért most csináltassunk egy látleletet…
***
Nyers férfihang a telefonban:
– Kedves tanárnő! Tudomásomra jutott, hogy a feleségem, akitől válófélben vagyok, napok óta az iskola utcájában „ólálkodik”. Az a kérésem, hogy a gyereket ne adja ki neki, mert már többször elrabolta, holott a gyerek kizárólag engem illet.
Néhány nap múlva ajánlott levél – az anyukától:
„Alulírott ezúton kérem, hogy a felügyeletem alatt lévő kiskorú alsós tanulót kizárólagosan részemre szíveskedjék kiadni, vagy megbízottamnak, aki magát igazolja, ugyanis a gyerek engem illet a jogerős ítéletig is. Ezen levelemmel csak a vitát és a veszekedést akarom elkerülni, kizárólag a gyermek érdekében! Ugyanis a férjem tudomásomra hozta, hogy el akarja rabolni.”
***
Gábor lesöpörte az ebédlőpultról a kenyeret és rátaposott, majd elkezdte földhöz vagdosni a kanalakat, tányérokat. A gyerekek ijedten félrehúzódtak. A tanár közeledésére a farzsebéből késeket rántott ki és azokkal hadonászott. Késő délután kicsit lenyugodva ezeket írta egy papírra:
„Hónaponta visznek az ideggondozóba. Nem tudom, mióta szedem a gyógyszert. Lapáttal, piszkafával, ököllel, söprűvel vernek otthon, mindig az öcsém miatt. Tegnap ököllel vertek meg. Este a film után szoktam lefeküdni. Nem szokott senki megfürdetni. Ritkán nézik meg az ellenőrzőmet, akkor sem írják alá. Az öcsém szülői értekezletére elmennek, az enyémre nem. Apukám mindig részeg. Verekszik. Nem tudom, miért kell és miért nem hagy békén másokat. Be szoktam sűrűn pisilni. A késeket a konyhából hoztam a mamám fiókjából.”
Apja börtönbe, Gábor állami gondozásba került. A nagymama nyugdíjas. Édesanyja meghalt. Öccse a nagymamával maradt. Gábort nem várja senki.
***
A strandvendéglő udvarán – kezemben üvegekkel teli szatyor – összefutok a nyolcadikos B. Karcsival. Mindketten meglepődünk, hiszen a város másik végén lakik ő is, meg én is.
– Hát te? Nem is tudtam, hogy úszni jársz! – próbálom megtörni a kínos csendet.
Karcsi láthatóan zavarban van, egy papírdobozt próbál eltüntetni a zsebében.
– Nem tudok én úszni, tanár néni.
– Akkor mi járatban vagy itt? De segíthetsz is, fogd a szatyor fülét és segíts vinni!
Baktatunk egy sarkot, majd kiböki:
– Én ide a strandra fürödni járok, ebben a dobozban szappan van.
– Otthon nem lehet? – faggatom tovább.
– Lehet, de csak szombaton mehetek be a fürdőszobába, hogy ne fogyjon a melegvíz. (Karcsi állami gondozott, nevelőszülőknél van. Minden nap öt óráig napközis, amikor hazamegy, ő eteti meg a disznókat és a tyúkokat. Már udvarolgat, tisztán szeret járni.)
Néhány nap múlva jelentkezik:
– Tanár néni! Szeretnék elmenni egy órával előbb úszóleckére, tessék elengedni. (Hullámzó kamaszröhögés tör ki az osztályban.)
– Nem is mondta, hogy úszni jár – kiabálnak a fiúk.
– Igen, úszik. Én már láttam is! – jelentem be, majd elcsendesedik a moraj.
Reggel kopog a tanári ajtaján, engem keres. Zavartan álldogál, majd megszólal.
– Csak azt akarom kérdezni, hogy kell-e valamit segíteni a tanár néninek?
– Hát, ha nem lesz ma „úszólecke”, akkor majd keresünk valami munkát – és cinkosan összenézünk. Mióta a „titkok tudója” vagyok, ezt naponta megkérdezi, kivéve, ha van „úszólecke”.
***
Nagydarab, hetedikes fiú pakolja ki zsebei tartalmát az igazgatói iroda asztalára. Rágó, gyufa, bicska, toll és két marék – csupa húszfilléres – kerül elő. A húszfilléresek felől kell elszámolnia. 43 forint jön össze, ahogy kiporciózza oszlopokba, majd megírja az alábbi papírt.
„Én C: Béla 7. osztályos tanuló a jogtalanul elvett 43 forintot, amit a kicsiktől elszedtem WC-használati pénz címén, a mai napon befizetem az úttörőcsapat pénztárába.”
A harmonikázó lábú elsősökre a tanító néni figyelt fel.
– Pisilni kell? – vallatta őket.
– Igen, nagyon– bökték ki –, de nem lehet.
– Hogy-hogy nem lehet? – meredt rájuk a tanító néni.
– Azért, mert már elfogyott a húszfilléres…
– Miféle húszfilléres?
– Annyit kell adni a nagyfiúnak a WC előtt, ha be akarunk menni, és már nincs több…
Bélát az édesanyja neveli, az apját nem is ismeri. Az anyja igyekszik az apját is pótló szigorúsággal nevelni. Egy keresetből élnek, zsebpénzt nem kap. Tv-jük nincs. Egy Adidas cipőt szeretett volna venni a pénzből, ami több osztálytársának is van.
– Az öltözőben el volt hagyva a múltkor egy, de az kicsi volt a lábamra.
– Tudod, mibe kerül egy ilyen Adidas cipő?
– Nem.
– Hogy jutott eszedbe ez a pénzbeszedési ötlet?
– Láttam, hogy az elsősöknek sok pénzük van.
– Mennyi az a sok?
– Hát apróban olyan 3-4 forint.
– Első szóra odaadták a 20 fillért?
– Oda, mert ők még nem tudják itt a rendet, és a K. téri WC-ben is fizetni kell, ennél sokkal többet.
***
Az iskolából többszörösen kitiltott, részeges B. apuka, aki a szociális segélyt eregeti le a torkán, ismét tiszteletét tette dél körül, meglehetősen elázva a tanári előtt. Dülöngélve, kigombolt sliccel leállította a folyosón az első, útjába akadó tanárt.
– Idehallgasson, aranyos tanár néni! Eressze már el a lányokat egy kicsit, (ikerlányai vannak, most hetedikesek, többszörös osztályismétléssel) tudja, a paprikát kéne leszedni, aztán kéne a segítség, csak most még, utoljára… – a nyelve alig fordult, körülötte kezdett gyűlni a kíváncsi gyereksereg.
A két kislány szemlesütve lapult a falnál, majd karonfogva kérlelni kezdték:
– Tessék már hazamenni és lefeküdni! Már megint részeg, mint a disznó.
– Biztosan fizettek neki a kocsmában, mert mi elhoztuk a pénzt – magyarázták a tanárnak.
A tanárnő (mert ugye, férfi már mutatóban sincs a pályán, nemhogy egy tantestületben) alaposan felemelte a hangját, és közölte, hogy nem mehetnek a lányok, hiszen tanítás van, az pedig kötelező!
– Hát ilyen rosszlelkű maga? – motyogta a részeg. – Nem segít a szegény emberen?
– Nem! És ha nem hordja el magát, még rögtön rendőrt is hívok!
A hivatalsegéd bácsi támogatta ki az utcára. (Ő az egyetlen férfi a közelben, csak sokáig éljen!) A két kislány szégyenkezve sorakozott a csengetéskor. Matek nagydolgozatírás következett.
***
Első óra végén a hangosbemondó recsegni kezd.
– Halló, halló figyelem! Z. László 6. osztályos tanuló délben, az ötödik óra után jelentkezzék az igazgatói irodában!
Vége. Néma csend, majd megkezdődtek a suttogások, találgatások. Laci különhúzódott a szünetekben, kedvetlenül lézengett az udvaron. Délben lógó orral, lesütött szemmel baktatott a tanári szobába, az ideiglenesen összeállt „bizottság” elé.
– Mit gondolsz, miért hívtunk, kisfiam? – dörren az első kérdés.
– Hát… a bicikli miatt… azt hiszem.
– Miért loptad el a biciklit? – förmedt rá egy szigorúra parancsolt hang.
– Nem akartam ellopni! – kapta fel a gyerek kétségbeesetten a fejét.
– Hát, akkor hogy volt? Hová tűnt?
– Én azt a biciklit visszahoztam két nap múlva – hadarta rémülten.
– Vissza ám, csakhogy addig a tulajdonos már bolondulásig kereste, méghozzá itt, az iskolában, mert innen tűnt el, sőt már a rendőrség is tudja! – kiáltott fel a kollégiumi tanár.
– Nekem az csak kölcsönbe kellett! – nézett körbe segélykérően. Szeméből elindult egy könnycsepp, végigfolyt maszatos arcán, öklével még jobban szétkente.
Osztályfőnöke a kezébe nyomott egy papír zsebkendőt, és megsimogatta a fejét.
– Na, mondd el Lacikám, az egészet, hogy-hogy volt. Tény, hogy a bicikli előkerült hétfőre. Péntek délutántól kezdd, amikor elvitted!
A gyerek szipogva, akadozva neki kezdett:
– A tanyán nálunk nagyon sok a liba. Ha a koleszból hazamegyek, akkor a testvéremmel őrizni kell… nem lehet őket otthagyni. A húgomat se, mert az kicsi… Vasárnap délelőtt indiános filmet adtak a moziban, a matinén, be akartam jönni, de tudtam, hogy úgysem engednek be… a libák miatt. A biciklit az udvarról vittem el, azzal mentem ki a tanyára. Betoltam az istállóba, raktam rá egy kis kévét. Vasárnap kitoltam a gyepre a libák után, aztán hazajöttem a városba, a moziba, aztán délre visszaértem a libákhoz. A csatornaparton a bokrok közé fektettem, és reggel azzal jöttem a kollégiumba.
– Nem vették észre otthon?
– Nem, mert a tehenészetben dolgoznak anyukámék, és négy órára mentek munkába, hajnalba… a húgom még aludt. Nagyon jó film volt. Osceola volt a címe. Már mindenki látta az osztályban, csak én nem…
Ahogy a történet kezdett kikerekedni, úgy lettünk egyre csendesebbek.
– De hát, Lacikám, nektek úgy tudom, hogy kocsitok is van. Nem hozott volna be apukád arra a filmre, ha megkéred?
– Nem! – vágta fel indulatosan a fejét Laci – A kocsival csak darát szoktak hordani a disznóknak, meg a mamáéknak kóstolót vinni disznóvágáskor…
– Hát akkor talán ki is mehetsz… majd döntünk az ügyben – nézett körbe a kérdező osztályfőnök.
Ahogy a gyerek ránk csukta az ajtót, nem akart megtörni a csend. Feszengtünk, néztük egymást, rágyújtottunk, járkáltunk. Dönteni kell. Egy kollégát telefonhoz hívtak. Megkönnyebbülten lélegzett fel, majd az ajtóból visszaszólt tétován:
– Nehéz dönteni, mert vannak még libák…
***
Többször megfigyeltem, hogy az öt órakor kettes sorban elköszönt, hazaengedett napközis gyerekek néhány perc múlva elözönlik ugyanazt a megszokott játszóteret. Beszélgettünk. Megkönnyebbült, felszabadult jókedvvel vettek körül.
– Tanár néninek most nem kell ránk vigyázni, akkor miért van itt?
– Hogy megtudjam, ti miért jöttetek vissza? Nem kell otthon segíteni? Tanulni? Olvasni?
– Nem. Néha igen… anyu főz, mos, takarít, apu dolgozik, néha el kell menni a boltba, vagy a mamáékat megnézni, vagy hazatolni a darát a disznóknak…
– Mikorra kell hazamenni?
– Hát… a tv-híradóra, aztán megnézzük a filmet és lefekszünk.
Hat óra körül már kezd elviselhetetlen lenni a zaj. Kismotoron ülő, bőrmellényes srácok cikáznak át keresztül-kasul a homokozó, hintázó apróságok között. A benzingőz, a füst ködbe burkolja a poros padokat, pergő kerekek célozzák meg a homokvárak csúcsát… a motorok berregése lenyeli az emberi hangot…
***
Nem minden emberke él a gyermekkor napos oldalán. Rájuk – sajnos – a törvény, a hivatásos pátfogó, az ifjúságvédelmi felelős, a rendőrség, a gyámügy vigyáz, óvja őket, érvényt szerez gyermeki jogaiknak. Egyfajta lépéshátrány, hogy nekik a jót el kell rendelni.
Sok gyereket hoz reggel 1600-as Lada az iskolába és tanítás után, ismét előáll a kocsi. Van színes tv, filmvetítő, nyugati utak. „Voltam Spanyolban a nyáron, a valuta miatt vittek anyuék, meg a mamát is” – csevegi a negyedikes, aki még nem volt Budapesten. Ebből is lesz egyfajta lépéshátrány, csak más…
***
Nehezen nevelhető gyerekek. Ők azok, pontosabban közülük kerülnek ki. Milyenek ők?
1. Magatartásuk jelentősen eltér az adott életkorban megkívánható helyes magatartástól.
2. Alkalmazkodási nehézségekkel küzdenek.
3. Esetükben az általánosan használt nevelési eljárások nem hatékonyak, alig alkalmazhatók.
4. Nem igényelnek gyógypedagógiai, vagy javító nevelést.
Újabban a szociális inadaptációról beszélnek az irodalmak.
„A kifejezés utal a magatartási zavar kialakulásában szerepet játszó alapvető tényezőkre. Nem annyira a gyermek kerül előtérbe (…), hanem a kapcsolat, amely a gyermek és környezete között kialakult. Szociális inadaptáción a személyiség társas viszonyainak zavarára épülő, különböző típusú viselkedési rendellenességet értünk, amely normál értelmi képességű gyermekeknél elsősorban iskolai környezetben nyilvánul meg és optimális, normál pedagógiai tevékenységgel korrigálható…” (Ormai Vera)
Teljesen logikus, de mikor és hogyan? A kívánatos választ még álmunkban is felmondjuk, de az iskolai valóság mást igényel. A hétköznapok problémái gondolkodásra provokálnak. Nevelésközpontú iskolát akarunk, de a tanárt arra kényszerítjük, hogy oktatásközpontú legyen.
A nevelés nem tűri a hajszát és a határidőket. Az iskola sajátos világ, bár – sajnos – jelenleg a társadalom tükörképe. Rettenetesen rohanunk. A sebesség pedig nem engedi leolvasni a kilométerköveket, pedig a számokat ezen az úton kis emberkék tartják, és várják, hogy megálljunk mellettük. A technika uralja az iskolát. Ez jó is, rossz is. Könnyít és elszemélytelenít. Törjük a fejünket, hogy de jó lenne már végre egy iskola-technikus, egy olyan „barkácsszaki” a sok géphez. Nem kellene egy-egy iskolapszichológus, mondjuk 4-500 gyerekhez és szülőhöz? Úgy kellene, mint egy falat kenyér. Van is.
Képeztünk, csak nem nevezzük ki… miért is tennénk, hiszen gazdag ország vagyunk… egyelőre itt is pazarolhatunk, pedig a tét nagyobb, mint gondolnánk…
A szülői értekezleteken elhangzott, és elhangzó kérdések tömege már nagyon sürgeti, hogy legyen rá végre paragrafus.
Kiváló – 3-4 évvel a nyugdíj előtt álló – gyakorló kollégával beszélgettem:
– Nézd, az oktatás mérhető. A felügyelet arra kíváncsi, hogy mit tudnak a gyerekek. Meg arra, hogy passzol-e a tanmenet a naplóval, a tantervvel. Van-e óravázlat, sokoldalú volt-e a szemléltetés, nagy volt-e az aktivitás, milyen a dekoráció a falon stb. Hogy én mit tudok a „gyerekeimről”, hogyan nevelem őket, erre nemigen kíváncsi senki. Aki felmondja a tantervet, és tűzijátékot rendez a vendégek előtt az új eszközökkel, az a kiváló tanár… hozzám csak visszajárnak tömegesen a volt tanítványaim, mert van mondanivalójuk még 5-10 év után is. Tudod, néha szánalmasan gyermeteg óralátogatási jegyzőkönyveket írok alá, olyat, aminek a látott órához kevés köze van. Vagy mert a látogató végig beszélget, alszik, vagy nem tudja leírni, amit látott. A nevelésemet még senki sem értékelte… Igaz, nehezen mérhető, meg ezt nem lehet loholva, futtában megtenni.
Őt valahogy eddig, több évtized alatt, elkerülték a kitüntetések. Lehet, hogy messze van a pikszistől… Van ilyen… meg olyan is, aki már alig fér tőlük… annyira nem, hogy nem is nagyon tud a Lacikkal, Karcsikkal, Gáborokkal mit kezdeni.
(Az írás 1985-ben született. A Külváros az 1994/1-2 számában közölte.)
Függ Zsuzsa
| Cikk nyomtatása
Megosztás
