8 ℃ Száguldó alkohol-expressz
Egyre látványosabban tör előre, elrettentő dolgokat produkál. Őt nem a parlament falain belül kell keresnünk, nem is a médiaháború résztvevői között, hanem a magyar középosztály soraiban. Itt van, eljött közénk és eredményesen munkálkodik
Nem ígér jövőt, sem munkát, csak egyre nehezebb megélhetést. Ő nem más, mint hétköznapjaink jelenvalósága: a magyar nyomor. Az alábbi történet dramaturgiáját nem én, hanem az élet írta. Így, feketén adom közre a közelmúltban történt esetet.
Dunántúli bányászváros, szokványos lakótelepi lakás, egyszerű munkáscsalád, ötéves kisfiúval. Nevezzük őket Virágéknak. A férfi, amíg a bányát be nem zárták, tisztességesen dolgozott. Nem mondom, megitta a magáét, de legyük őszinték, kevés bányászt ismerünk, aki teljesen absztinens. Hiszen a munkahely, ahol életük jelentős részét töltik, ahol mindig éjszaka van, számtalan veszély forrása. Épségben a kassal újra a napfényre érkezni, szinte egy-egy új születésnappal ér fel. Mindezek ellenére az apának ez volt az élete. Nap mint nap lement, végezte a dolgát. Nem volt táppénzen, nem küszködött a rokkantsági nyugdíjért. Mária, a feleség, a közeli gyógyszertár „mindenese” volt. Ha kellett takarított, ha kellett a patika postai ügyeit intézte. Talpraesett, tiszta asszonynak ismertem. A kisfiú, Tamáska ruhájából mindig kellemes öblítő illat áradt. Csendesen, szerényen, békességben éltek. Az igazi baj akkor kezdődött, amikor a férfi elvesztette az állását. Bezárták a bányát, és az utcára került.
Az ember, aki megszokta, hogy tizenhat éves kora óta minden hajnalban gondolkodás nélkül dolgozni megy, nehezen vagy egyáltalán nem tudja önmagával lerendezni azt, hogy egyik napról a másikra feleslegessé válik. Egyszerűen értetlenül áll a történtek előtt és nem tud vele mit kezdeni. Hiszen termelt, izzadt és gürcölt. Hiszen a hatalmas prémiumokat éppen ő és társai tették a főmérnök és az igazgató zsebébe. Hiszen az ő keze volt mindig mocskos és most az elsők között bocsátották el. Tulajdonképpen itt és ekkor kezdődött a tragédia, mely sok tízezer magyarnak már jó ismerőse. Elszakadt a fék, a munkát az italozás váltotta fel. Lassan leszűkült az élettér egyetlen barátra, az alkoholra. A munkából hazatérő feleség könyörgései, kétségbeesett hivatkozásai az akkor első osztályos kisgyerekre, csak pusztába kiáltott szavak voltak. Az addigi patyolat tiszta lakás kocsmává alakult.
Az asszony kezdetben válással fenyegetőzött, de fél év múlva a munkanélküliség őt sem kímélte. Az utcára került. Gyengének bizonyult, feladta a harcot és az alkohol győzött a józan ész felett. Már nem voltak könnyek, csakis az ital, mely elviselhetővé tette az életet.
A gyerek szomorúan és rettegve nézte az eseményeket. Nem értett semmit sem, agyával még nem fogta fel, hogy mi is okozta addigi kis életének e gyökeres változását. Kezdetben nem volt tiszta ruha, később étel sem. Minden fillért az ital emésztett fel. A sokszor éjszakát átvirrasztott kisfiút már iskolába sem engedték. Nem mehetett addig sehova, amíg a sarki italkimérésből el nem hozta a reggeli „dózist”. A lakók hiába szóltak a gyámügyre és a rendőrségre, nem történt az ügyben semmi intézkedés.
Az anya szervezete bizonyult gyengébbnek, szervei felmondták a szolgálatot. Az alkoholizmusáért halállal fizetett.
A feleség halála után a férfi végképp elvesztette a lába alól a talajt. Már nem volt egy józan pillanata. Tamáska a keresztszülők áldozatos harcának eredményeként hozzájuk került. A nevelőszülők néha kiviszik a temetőbe anyja sírjához és pár percre, magára hagyják. A kisgyerekben ilyenkor felszakadnak a sebek, és ezt ordítja: „Anya, miért hagytál egyedül?” Agya még képtelen feldolgozni anyja gyengeségét, mely az ő tragédiájának egy apró láncszeme volt.
Nem szimpatizálok az alkoholistákkal, de a statisztikai adatok szerint a munkanélküliség teremt olyan krízishelyzetet, melyben a támasz nélkül maradt emberek közül sokan ülnek fel a végtelenbe száguldó alkohol-expresszre. Hogy hol is lesz a végállomás? Az csak idő kérdése. A fék az egyik emberben működik, a másikban nem.
Az alkoholizmus nem bűn, nem morális vétség, sőt nem is jellemgyengeség, hanem betegség. Ennek a betegségnek az okozója lehet a társadalom, amely úgy veszi el az emberek tízezreitől, százezreitől a munkát és egyben szünteti meg az életteret, hogy előzőleg nem teremtette meg azokat a minimális gazdasági feltételeket sem, melyek a munkanélküliség létét egyáltalán megengedhetnék. Miközben a hírközlés folyamatosan a munkanélküliség csökkenéséről tájékoztat, addig érdemes lenne felmérést készíteni arról, hogy a regisztrációból kikerült emberek közül hányan lettek időközben alkoholisták, vagy közben vajon hányan kíséreltek meg öngyilkosságot. Számuk garantáltan döbbenetes.
Még látom néha a férfit kitámolyogni a lakásból. Szellemileg leépülve, zavaros, ködös tekintettel mered a semmibe. Meg-megáll és bámul. Gondolkodni sem tud már, csak vegetál. Igen, egyedül az utcán, magányosan és kiszolgáltatva. Pedig nem is olyan régen még keményen dolgozott. Addig, míg hagyták.
(1994/1-2.)
Erdei Éva
| Cikk nyomtatása
Megosztás
