8 ℃ A nyár első melege előcsalogatta Sanyi bácsit is betonkuckójából. Nagyokat hunyorít, ízlelgeti a napot, és olyan természetes egykedvűséggel sorolja panaszait, mint akinek már csak egy lehetőség jutott az élettől – beletörődni.
– Amikor nyugdíjba mentem, és hatezer kettőt hozott a postás, hát én egy százast nyomtam a markába. És elégedett voltam a sorsommal. Aztán jöttek a pótlékok, kiegészítések, és most már majdnem kilencezer a jussom, negyvenévi munka után. Hát ebből nyomorgok. Mert ebből kell kifizetnem a ki tudja hányszor emelt lakbért, az emelt fűtést, villanyszámlát, meleg vizet, gázt, ebből rakok félre újságra. A kosztpénz? Amennyi marad. Ruha? Azt mondta a feleségem, öregember ne flancoljon. Hát az asszony már elment. Mindig féltem a haláltól, de most azt mondom, vele volt jobb a sors.
Tarjánt, Makkosházát, Rókust járva tucatnyi nyugdíjassal sikerült elbeszélgetnem a mai Magyarországról. Ha a panaszokat mind sorba szedném, az isten se mentene meg a vádtól: na megint egy firkász, aki azt akarja bebeszélni, hogy pesszimista nép vagyunk. Már pedig ezt nem akarom. De azon mégis csak megáll a józan ész, hogy azért örüljön 1991-nek, mert így elérte a hetven évet.
– Tudja, szerkesztő úr, nagy dolog ám ez. Nem kell fizetni a buszért, ingyen lesz a tévé, meg tán a vonat is olcsóbban visz. – kaptam a magyarázatot.
Az élet apró öröme? Ahogy elnéztem a lassan vánszorgó könnycseppet, egészen más jutott eszembe. Valami egészen más.
***
– De miért mindig a nyugdíjasok? Meg a pályakezdők? Ezt kiabálták már abban az átkosban is, minthogy ez az ország eleve halálra ítélné a középnemzedéket – háborog csöppet sem ügyelve a vérnyomására ismeretlen ismerősöm a Vértó partján. Nézze meg, itt van két kölyök. Az egyik most megy középiskolába, már ha felveszik, mert ugye protekció, az nincs. A másik pedig azért nyaggat, hogy török Adidast vegyek neki. Azt se tudom, mi az. Csak azt, hogy az apjuk legfeljebb havonta egyszer kíváncsi rájuk, hogy szerinte a kétezer-hatszáz forint gyerektartás épp elég. Meg azt, hogy ötezer felett már a családi pótlék, s ha minden oké, én is hazaviszek tisztán egy tízest a különórákkal, de huszadikán már csak az üres kólásüvegekben bízhatok. Merthogy azt visszaváltják. Maga szerint ez élet? Élet? Élet. Rókuson, a Vértó partján, 1991 nyarán.
***
– Mondja, mikor kért itt utoljára valaki öt kiló sertéscombot? Mondjuk rántani.
– Na ne hülyéskedjen. Itt? – mutat körbe az ABC hentese, mintha boltjába költözött volna az egész lakótelep. – Ez itt egy betongettó. Itt olyan csóró a nép, hogy az már nem is igaz. Amikor indult ez a húsakció, volt, aki többet méretett. Aztán rájött mind, hogy az olcsó hús is úgy kirabolja, hogy fizetés előtt mehet koldulni. Olcsóbb hús? Hát számolja már ki, hogy egy nyolcast kereső átlagmelós, hány kilót vehet a fizetéséből, ha leperkálta a törlesztést, a rezsit, meg még vett egy kétgombócos fagyit is a kölykének.
– A Rózsafa mégis tele, csak úgy zuhog a sok korsó.
– Mert arra még futja. És ha nem inná meg? Még a végén rájönne, hol is él. Csak nem sajnálja tőlük azt a felest?
***
A három öregasszony úgy nevet, hogy majd kiesik a bőréből. Hát hihetek a szememnek? – Miért ne nevetnénk? Most volt itt a B. Józsi, tudja a másik lépcsőházból. És azt mondta, hogy száz százalékkal emelkedik a lakbér, meg a fűtés.
– És a gáz is. – érkezik a kontra, hatalmas nevetésből kibújva.
– Ezen aztán van mit örülni.
– Miért, tán nincs? Hát normális ez az állam? Mi már a mostanit se tudjuk kifizetni. Az emeltet pedig… Hát ezért nevetünk, de meg ne írja!
– Legfeljebb név nélkül. Azt lehet.
***
Igen, csakis név nélkül. Egyetlen riportalany sem akadt, aki nevével támogatta volna meg véleményét. A szegénység szégyen, fiam. – mondogatta egy öreg bácsika a Csillag téren. Hát azzal csak nem büszkélkedünk.
A fiatalabb pedig? Panelcsótányok vagyunk, és kész. Ebből kell kiindulni. Meg abból, hogy adóval már a vért is kipréselik belőlünk, merthogy nincs más út. De ez út? Hiszen itt már egész utcák élnek a létminimum alatt. Állítólag tízmilliós tartozása van a népnek IKV-hoz, villanyszámláshoz, fűtéshez. Aztán, mikor már kiborulna a bili, nézheti a tévében, min is vitatkoznak ezek a fene legitim honatyák. A kárpótláson? Hát nézzen körül. Itt tízmillió embernek kéne kárpótlást fizetni. Érti? Tízmilliónak. Ezt mikor szavazzák meg?
***
Beáll a húszas busz. Vagy harmincan csörtetünk föl a lépcsőn, ahol már ötvenen préselik egymást az ablakokhoz. A söfőr a nyitott ajtótól remél több levegőt, így aztán kikúszik a rádió hangja, összes jó hírével. Magyarországon a munkanélküliek száma meghaladta a százhetvenezret. Egyes becslések szerint év végére négyszázezren lesznek állás nélkül.
– Dögölj meg! – hördül fel valaki, mikor hirtelen fékezünk a lámpánál.
És senki nem tudja visszafojtani a harsány nevetést.
(1991/7-8)
B. Z.
| Cikk nyomtatása
Megosztás
