8 ℃ A rendszerváltás során megoldandó gondok, feladatok körül legtöbb indulat az elitcsere kérdése körül viharzik. Talán a tulajdonviszonyok ügye vert még ekkora port. Grósz Károly 1988 novemberében még váltig állította, ha a rendpárt kezéből kiveszik a hatalmat, akkor káosz és fehérterror zúdul az országra, népünk éretlen a demokráciára.
Ennek abszurd voltára csak utalok azzal a ténnyel, miszerint alig egy éve halt meg kórházi ágyon (nem rabkórházban), szabad emberként Vida bíró úr, aki az 56-os forradalom leverése utáni megtorlás vérbírója volt, és saját bevallása szerint több mint háromezer halálos ítéletet hozott a konszolidáció végéig. Mansfeld Péter (16 éves tanuló) halála is az ő lelkén szárad.
A társadalom széles rétegei azért is elégedetlenek – a romló életkörülmények, az infláció növekedése, a gyorsuló ütemű munkanélküliség mellett –, mert igazságérzetüket sérti, hogy a régi hatalmi elit jelentős része csaknem csonkítatlanul élvezi előző kiváltságait. A nómenklatúra – amely a bukott rendszerben majd negyvenezred magával az egyszerű párttag számára is elérhetetlen előnyöket sajátított ki (ingyenes villa-lakások, pártkórház, külföldi csereüdülések térítés nélkül, szolgálati gépkocsik sofőrrel, kiemelten magas nyugdíjak stb.) – ugyanolyan szinten él háborítatlanul, mint eddig. Igaz ugyan, a parlament elfogadta a kivételes ellátások, a pártnyugdíjak megkurtítását, de az alig 25 millió forint csak évente és a legkirívóbb eseteket érinti. Az orosz tankok árnyékában hősködő pufajkások extra járadékát szüntették meg, felelősségre vonásukról eddig kevés szó esett.
Persze sértődöttséggel bőven találkozunk minden oldalon. Hiszen egymás mellett él több mint három évtizede e hazánkban a politikai üldözöttek, vagyonuktól, karrierjüktől megfosztottak, a mellőzöttek nagy tömege volt elnyomóikkal, a régi rend kiszolgálóival. Emiatt a „nagytakarítás” (hol őszi, hol tavaszi) jelszava minden politikai fordulat – pártok szerveződése, választási kampányok – esetén felmerül, szóba kerül, és nagy visszhangot ver, nagy hullámokat kavar.
A hatalomváltás után egy év elteltével nyilvánvaló, a teljes személycserével kapcsolatos elképzelések illúziók. Sőt, egyértelműnek tűnik, az átfogó és radikális személycserék valamennyi intézmény működésének folyamatosságát elviselhtetlen mértékben veszélyeztetné. Olyan felmérhetetlen gazdasági, közszolgálati károkat okozna, amelyeket az ország jelen állapotában nem bírna ki. Mégis kézenfekvő, a közvélemény, azaz az emberek többségének szemében a rendszerváltás azonos a vezető személyek cseréjével. Ezért is született meg tavaly ősszel az MDF Justitia csomagterve, s hozakodott elő az SZDSZ a volt BM ügynökök listájával. Ezek és más elképzelések is elsikkadtak, a „tisztogatásból” nem lett semmi. Eltűntek – remélem véglegesen – a történelem süllyesztőjében! Hiszen e tervek végrehajtásuk esetén megválaszolhatatlan kérdések sokaságát vetik fel. A legfontosabbak; meddig terjedhet az elszámoltatás, a vezetőváltás. A főosztályvezetők, esetleg az osztályvezetők, a párttitkárok közül ki vonhatók kérdőre? Hogyan állapítható meg a pártvezetők és pártmunkások felelőssége? Egyáltalán ki alkalmas az elmarasztaló döntések kimondására? Kik vállalják a „nagytakarítás” során felmerülő elvi és gyakorlati problémahalmaz megítélését, megoldásukról, a válaszokról nem is beszélve. Zavaros, nyugtalan, átmeneti világunkban még több áttekinthetetlenséget, értelmetlen vádaskodást, gyanakvásokat szülve. Rengeteg társadalmi energiát pocsékolna el – feleslegesen. Még nehezebbé tenné a társadalmi megbékélést, a szolidaritást – amelyre most a legnagyobb, a legégetőbb a szükség.
A demokrácia humánus, idegen tőle a bosszú, a megtorlás! Fontos az elmúlt negyven év történéseinek tárgyilagos megítélése. Az is tény, hogy egy szuperhatalom gyarmataként a régi vezető elit mozgása nagyon korlátozott volt. Meglehetősen szűk volt a döntések meghozatalának határa, a birodalmi érdekek voltak a meghatározók. Ennek ellenére a Kádár-rendszer egy „puha diktatúrát” engedélyezett a konszolidáció után, és lettünk a „legvidámabb barakk”. Így maradhatott el a radikális elitcsere.
Az elitváltás legizgalmasabb, idegborzoló vetülete a létező hatalom-átmentés. Elindult a folyamat – ha már eddig le nem zajlott –, amely során egy szűk körű (talán nem is olyan vékony réteg) politikai és gazdasági elit átmentette pozícióit. A rendszerváltás során a volt „párthű” vállalatvezetők, az állami, gazdasági, kulturális stb. élet felső- és középszintű vezetői átfogó informáltságuk, széles körű tájékozottságuk, társadalmi gyakorlatuk, létező és működő kapcsolatrendszerük, szaktudásuk révén az állami tulajdon éléről a magántulajdon élére váltottak át. Így „eszmei, politikai megbízhatóságukat” átfordították vagyoni előnyre.
Megakadályozni alig, vagy egyáltalán nem lehet e tényeket, esetleg következményeiről beszélhetünk. Annál is inkább essék szó róla, mert a visszatetsző, sok ingerültséget kiváltó folyamat során politikai hatalmukat főként azok tudták átmenteni, akiknek valamilyen speciális szaktudás is volt a birtokában. Az elitváltásnál a „nagy öregek”, a „politikai múmiák”, akik annyira kompromittálták a letűnt rendszerben magukat, érvényesíthető szaktudás hiányában lemaradtak. Nagyon ellenszenvesnek érezzük valamennyien a „legjobb szocialistából” a „legjobb kapitalistává” átváltozás tömeges méreteit és visszatetsző a „damaszkuszi úton” történő nagy tolongás. (Saulusból mindenki Pál szeretne lenni.) A tülekedés mégiscsak azt bizonyítja, a rendszerváltás visszafordíthatatlanul zajlik és biztosan haladunk a piacgazdaság felé.
Az elitváltás során a hatalomátmentők is csak a vállalkozói-magántulajdonosi erényeik, tudásuk révén érvényesülhetnek, ekként illeszkedhetnek a piacgazdaság rendszerébe. Valóságos teljesítmény nélkül a piac a tehetségteleneket, a csak összeköttetéseikre számítókat kegyetlenül kirostálja.
Fontos számon tartanunk, hogy a kárpótlási törvény az elitcsere jelentős része lesz. Ennek révén ugyanis az 1200 – más becslések szerint 2400 – milliárd forintot érő állami vagyonnak mindössze 60-80 milliárd forintot érő része kerülne a kárpótoltak tulajdonába. Ezen összeg már elég ahhoz, hogy a régi párt- és gazdasági elit mellé felsorakozzon tulajdonosnak a régen kifosztott polgárság, parasztság. Ezáltal az élen versenyfutás kezdődik a gazdasági (talán politikai) hatalomért. Mint minden verseny, ez is jótékony hatású lesz. Érthető, ha sokan tiltakoznak kézzel-lábbal e lehetőség ellen – különösen az MSZMP és az MSZP kifogásolja élesen a kárpótlást. Hiszen érdekeket sért. De e sérelmek miatt nem kell bánkódnunk. Az eddig hivatalosan és szervezetten (majdnem támogatottan) történt elitváltás megfelel a magyar adottságoknak. Társadalmi és gazdasági fejlődésünk attól is reményt keltő, hogy folyamatos és szervezett – kapkodni, lépcsőfokokat, fokozatokat kihagyni nem lehet. Természetesen a nagyon kirívó esetek ellen fel kell lépni erélyesen, a mihamarabbi társadalmi megbékélés érdekében. Jótékony hatású lenne a megbékélésre néhány (tucatnál nem több) volt állami és pártvezető anyagi elszámoltatása. Igazságérzetünk igényli ezt.
Nagyon fontos jövőnk érdekében, hogy az elitváltást is szélsőséges indulatok nélkül, gyűlölködést és bosszúvágyat mellőzve, kulturáltan, emelkedetten éljünk, ítéljünk meg. Bízzunk a demokratizálódás, a demokrácia megtisztító erejében.
Dr. Erős Zoltán
(1991/7-8.)
| Cikk nyomtatása
Megosztás
