8 ℃ Szép Sándor emlékezetére
Legjobban Rákosi Mátyásra, a néhai kommunista diktátorra emlékeztetett. Kicsi, tömzsi, piknikus alkatú emberke volt. Kopasz, szemüveges, kövér és mégis mozgékony. Valamikor még a 1920-as évek első felében születhetett Budapesten
Az előzményeket nem igen ismerem. Fiatal korában – nem tudom, milyen sugallatra – klarinétozni tanult, és levente-, később pedig katonazenekarban is játszott, ahogy elbeszélése alapján visszaemlékezem. Innen már csak egy kis paraszthajszál választotta el és egyszeriben besodródott a korabeli vendéglátóipar malmai közé. Furcsa, faramuci szakma volt ez mindig. Muzsikus. Akkoriban a hivatásszerűen működő zenészeknek egy bizottság előtt le kellett vizsgázni, és működési engedélyt kaptak azok, akik sikeresen teljesíteni tudták a követelményeket. Nyilván némi kottaismeret, nóták, dalok „fejből” való lejátszása lehetett a minimális alapkövetelmény. A „működési engedélyt” a rendőrség adta ki, és mint a korabeli kurváktól, akik bárcáért folyamodhattak - vagy mint a bűnözőktől -, ujjlenyomatot is vettek (!). Akkoriban együtt emlegették gúnyosan a polgárok, hogy: „Kurvák, pincérek, taxisofőrök, zenészek…” - szóval, a társadalom krémjei. És ezen jókat lehetett röhögni...
Szép Sándor, a Sanyi, a VIII. kerületi Conti utcában lakott, egy szoba-konyhás lakásban. Proliházban. A ház lakói – mivel ez az utca kupleráj-utca volt – részben kurvák voltak, részben szegény sorsú muzsikusok, szinte kivétel nélkül cigányok, akik este – ha éppen nem voltak facérok – elmentek valamelyik pesti, vagy budai „pörkölt-nokedlis, csapoltsörös” kisvendéglőbe, és hajnalig „baseváltak”. Ameddig a tulaj’ és a kasszírnő le nem fújta a dáridózást.
Széles skálája volt a vendéglősvilágnak. Kezdve a koszos kiskocsmáktól, ahol állandóan összekeveredett az égett zsír, a sör, és a cigaretta szaga. Amikor a vendég kiment a WC-be, ott állva elvégezhette dolgát a fekete kátránnyal bevont, penetráns illatú siratófalnál. Minden egyszerű és praktikus volt. Ki tudja, hány és hány ezer hektoliter Dréher sör maradványaival locsolták le az idők folyamán ezeket a fénylő, megkönnyebbülésre alkalmas falakat. Aki viszont szükségből egy markánsabb akcióra szánta el magát, az ráülhetett egy speciális deszkaalkalmatosságra, amit viccesen - gyermekkoromban poénkodva – „megkönnyebbülési körgugoldának” csúfoltak. Ez volt a korabeli kocsma, vendéglő, „restivilág” legalja. (Resti: a restaurant szó rövidítéséből.) Aztán a pénztárca vastagságától függően jöttek az egyre elegánsabb változatok: kerthelységgel, pergolás, zöld térelválasztóval, cigányzenekarral, miegymás…
Sanyi barátunk is, akiről hamar kiderült, hogy szórakoztatózenei őstehetség, egyre jobb szerződéseket kapott – kapkodtak érte. Jól keresett, mert amikor elkezdett énekelni, a kapatos vendégek egymás után kérték az asztalukhoz és rendelték a sok-sok „Akácos utat, Vén cigányt, Van egy szőke asszonyt”, meg a mulatós csárdásokat. Itt most felsorolhatnám a korabeli nóták és csárdások toplistáját, egy külön misét megérdemelne. Talán majd máskor…
Igen ám! De közben barátunkat egyik asztalnál sörrel, a másiknál kisfröccsel kínálták, úgyhogy műszak végére rendszerint a földi mennyországban érezte magát. Mégis, olyan érdekes volt, hogy tántorogni, részegségtől dadogni sohasem lehetett látni. Mint ilyen: profi ivó volt, és ahogy ő mondogatta saját magáról cinikusan: „16 éves korom óta sohasem józanodtam ki.” Persze, ez erős túlzás volt, mert azért dél felé, mikor már hét ágra sütött a nap, Sankó teljesen regenerálódott és - milyen különös - ebéd után rengeteget olvasott: érdekelték a világ eseményei és ki tudja miért, egészen extra területek megismerése izgatta. Érdekelte a „Nostradamus”- titok, a kiromancia, frenológia, grafológia stb… A fene képzelhette volna erről a kis furcsa emberkéről, hogy ilyen érdekes elhangoltságú ízlése van. Furcsa, zseniális csudabogár volt. Egyedi példány. Felesége, Maci egy jóindulatú, fiatal korában valószínűleg szép cigányasszony lehetett. Kedves, jámbor, egyszerű, tiszta, de buta nő volt. Ebből a frigyből gyermekük soha sem született. Így éltek-éldegéltek egymás mellett a szoba-konyhában. Maci főzött, és amikor letette a főzőkanalat, váltott. Profi beteg volt egy életen át; hol a vérnyomás, hol valami hektika kínozta, meg a derékfájás. Ezeket váltogatta. Sanyi pedig korhelykedett, cefetül. Délután 3-4 óra körül felöltözött, puszi a Macinak és másnap hajnalig, reggelig nyomát sem lehetett látni. Elkóricált Bohémiába…
Így ment egy életen át ez a mókuskerék. Én egy balatonlellei szerződésem idején ismertem meg Sanyit. A negyvenes éveit taposhatta és a „Rózsalugas” Kisvendéglőben muzsikált. Szabadnapjaimon gyakran látogattam meg őt és élveztem, ahogy mulatva mulattatja a nagyérdeműt. Ezt zsonglőrien értette. Összebarátkoztunk és évekkel később egy-egy alkalommal, amikor olyan helyen zongoráztam, ahol néha esküvőt, vagy rendezvényt is tartottak, erősítésképpen mindig meghívtam muzsikálni. Jó gázsiért és mellékesért segített nekem. Alkalmi duó lettünk. A vendégek imádták. A legrégibb dalokat, kuplékat, sanzonokat mind ismerte és hallatlan szuggesztivitással tudta őket előadni. A hangja borízű volt, rekedt és egyedi, de olyan speciális, hogy mindenkit el tudott bűvölni. Sanyit csak szeretni lehetett. Barátságos volt, okos és szórakoztató. Azonban volt egy másik gyengéje. Mindig reménytelenül szerelmes volt valakibe. Pár „végzet asszonyát” én is ismertem az évek folyamán. Amikor egy-egy nagydarab, fekete, amolyan Viktória királynős termetű asszonyságot pillantott meg, ilyenkor barátunk pillanatok alatt padlóra került. Majd elolvadt a boldogságtól.
Voltak évek – a nehéz ötvenes évek –, amikor máshol nem tudott szerződést kapni, hát kényszerből lement Kecskemétre, Kiskunfélegyházára muzsikálni. Kecskeméten akkoriban létezett hintó még, amit ki lehetett bérelni 1-2 órára, mint egy taxit. Időnként, egy-egy átdorbézolt éjszaka után – ha megkívánta – hintót kért, és énekelve, dúdolva kocsikázta végig a várost a trappoló lovakkal. Mindig öltönyt hordott, fehér inget és nyakkendőt. Civilben is.
Sokat mesélt a rosszlányokról, a Conti utcai kupleráj kék szalonjáról, meg a sok vak zongoristáról, akiket a Madám szívesen alkalmazott, hiszen szerencsétlenek semmit sem láttak, és nem zavarta a vendégeket, akik a „setét istentiszteletre” jártak ide, az egészségügyi műhelyekbe. Ezekről a figurákról sokat mesélt, amit, ha időm engedi, talán egyszer még meg fogok írni.
Teltek-múltak az évek, és egyszer csak kiderült, hogy Sanyi megöregedett és obsitos lett. Már nem ízlett a „pia” sem neki, aztán a régi „Kövér Margók” meghaltak, felszívódtak, elpárologtak. Egy-kettőre keserű valóság lett, hogy az ici-pici nyugdíjából alig-alig tudnak megélni. A vendéglősvilág megszűnt, átalakult. Kész…
És eljött a nap, amikor a hangszerét is el kellett adnia. Ez volt a kegyelemdöfés. A kör bezárult. Maci kitalálta, hogy adják el a pesti lakást, menjenek le vidékre, ahol ebből a pénzből kis házat vehetnének, a kertben csirkét, libát, kacsát lehet nevelni, jó a levegő, csend van. Így is lett. Megvették a mézeskalács házikót és leköltöztek vidékre. De mit hoz a sors? Sajnos, két év sem telt el, Maci fogta magát és egyszer csak meghalt.
Szegény Sanyi barátom egyedül maradt, teljesen egyedül. Onnan számára visszaút már nem volt. Utólag úgy érzem, ha Pesten maradt volna a régi környezetében, talán még ma is élne. Élhetne. Így magányosan azonban teljesen összeroppant. Egymás után jöttek a nyavalyák; infarktus, hipertónia és végül a rák.
Itt van vége Szép Sándor élettörténetének.
Szekrényemben féltve őrzöm utolsó két levelét ennek a jóbarátomnak, aki azóta talán már elporladt a temetőben, és sírját valószínűleg senki sem gondozza. Mégis úgy érzem – hadd érezzem úgy –, hogy szép május éjszakákon, amikor az orgona virágzik, a banai temető felől, mintha valami nótafoszlányok szűrődnének át a távolból.
Sanyikám, nyugodjál békében!
Varnusz Xavér
| Cikk nyomtatása
Megosztás
