Fórum

Társaság

 

 

Sérv, Rohanunk

A néni lábán fekete, lapos sarkú lakkcipő volt és barna szivacskabátot viselt. Ácsorgott az üdülő ebédlőjében egy oszlop mellett, közel ahhoz az asztalhoz, ahol én ültem. Várt. Türelmesen. Megilletődve. Kezét összefogva zsebkendőt szorongatott. Látszott, hogy nem járatos az ilyen helyeken.

A sarokban összetolt asztalok mellett ebédelt a személyzet. Huszonévesek. Nagy hangon nevetgélve turkálták az aznapi menüt. Rá nem figyeltek. Előttem állt a káposztás tészta, akkora adag, ami egy aratómunkásnak is elég lett volna.
Egyszercsak a néni elindult, úgy toronyiránt, amerre a főzőüstöket látta, a konyhába. Bátortalanul böcörgött a lábasok között, majd megtörtént a „baj”. Ráakadt a konyhafőnök és karon ragadta, mint valami betolakodót. Kitoloncolta.
– Lányok! Micsoda dolog ez? Tessék helyet kijelölni a kedves vendégnek, aki csak most érkezett.
– Na, tessék jönni! – szólt egy lány unott hangon. – Ezután ez lesz a helye. A néni ijedten pislogott, mint egy kis egér, alig mert az ételhez nyúlni.
Agyamban átvillant egy régi jelenet, amikor én is így ácsorogtam, amíg rá nem jöttem, hogy vagy „honfoglalok”, vagy éhen maradok. Aztán meg anyám jutott az eszembe. Ők nem az a korosztály, akik csak úgy, maguktól, engedély nélkül „honfoglalnak”. Aztán az ilyenkor szokásos görcs. Felálltam hát és kisomfordáltam az ebédlőből. Düh, tehetetlenség, szomorúság, szégyenkezés fogott el.

2. 

Már levonult a déli csúcs, amikor a bisztróban asztalomhoz hurcolkodva megszólított a kis öregasszony.
– Mondja kedveském, szabad itt egy hely?
Mohón kanalazta a kenyérrel teli tésztalevest. Lopva szemügyre vettem. Kopott, de tiszta öltözet, ápolt, intelligens arc, valamikor jobb napokat megért kézitáska. Időnként félve, ijedten körbepislogott.
– Bocsánat! Ha nem bántanám meg, a másik kenyeret és a köretet meg tetszik enni? – fordult súgva hozzám.
A villa majd kiesett a kezemből, a falat nem fordult a számban.
– Nem…, dehogy…, nagyon szívesen... – dadogtam zavaromban.
A ráncos kezek rátapadtak a karomra. A néni egészen közel hajolt, közben fürkészve körülnézett.
– Majd kicseréljük a tálcát –súgta –, úgy, hogy a törölgetős asszony észre ne vegye, mert akkor innen kitiltanak.
A manővert közös erővel lebonyolítottuk. Megvártam, amíg takarékos mozdulatokkal kitörölte a tányéromat, én pedig zavaromban a tésztaleveses tálra meredtem. Felajánlottam, hogy bármit hozok, csak válasszon, de nem fogadta el. Miközben rásegítettem a kabátot, röstelkedve magyarázkodott.
– Tudja, eddig valahogy szerényen bár, de kihúztam egyik nyugdíjtól a másikig. Mostmár hónapok óta nem sikerül... Most is van még három nap. Az is lehet persze, hogy valahol elszámoltam magam...
Miközben a kijáratnál elvegyült a tömegben, azon töprengtem, nem számoltunk rosszul valamennyien?

 

Sérv

A sebészorvos kijött a váróba és kérlelni kezdte az öltözködő bácsit:
─ Nézze bátyám! Ez a sérv nem játék, ezt meg kell operálni. Van hely is a kórházban, feküdjék be. Megoperáljuk, meggyógyul és nem lesz semmi baj. El is felejti, hogy volt.
─ Én most nem maradhatok, mert vár a palántázás. Majd visszajövök, ha végeztem a dolgommal ─ makacskodott a bácsi.
Az orvos látva, hogy rábeszélése hatástalan, bevetette az utolsó érvét is.
─ Tudja-e bátyám, hogy ebbe bele is lehet ám halni!
Az öreg forgatta a kucsmáját, majd így szólt:
─ Ha a doktor úr azt mondja, elhiszem, mert ért hozzá! De kedves doktor úr, mondja meg nekem, de őszintén, hogy ha mégis maradok, akkor mit eszek én a nyáron?

 

Rohanunk

Már háromszor volt a boltban. Ugyan mi hiányzik még? – tépelődött. Jaj, persze... üdítő a két gyereknek. Mindig az az első, ha beszaladnak: kólát kérünk nagymama! Hogy is felejthettem el... A kalács... azt már meg kell fordítani a sütőben, hogy egyenletesre süljön. Óvatosan megfordította, aztán leült a kályha mellé, lábait a kis zsámolyra tette... annyira dagadnak...
A kacsát még tegnap megsütötte, délben csak melegíteni kell. Így biztos kész lesz, mire jönnek a gyerekek... Bor is van, háztól vette, nem hordóízű...
Magára terítette a nagykendőt és bottal a kezében elindult. Sietni kell, vasárnap van és csak tízig van nyitva az ABC... Nagyon átfázott, hiába, november van. Meghozták az újságot is... Nem, most nem olvassa, majd este, ha elmentek, akkor már ráér...
Kivette a kalácsot. Milyen szép pirosra sült. Dehogy adja el ezt a sparheltot... Jó ez még... a maga kedvéért úgysem sütöget, csak a gyerekeknek...
Meg is terít... hátha hamarabb jönnek, hisz itt is nézhetik a tv-t. Cseresznye befőttet bont, az a kedvencük. Eldugott egy üveggel mára... a hetvenedik születésnapjára... Már olyan régen nem voltak, csak nem felejtik talán el? Pár hete szólt... az ebéd miatt csak...
Csöngetnek. Jaj, talán már itt is vannak... Fürgén igyekezett kaput nyitni. A nagyobbik unoka állt a kapuban a kerékpárjára támaszkodva.
– Szia mama! Csak én vagyok.
Hát..., hát a többiek? – kérdezte rémülten, csak nem történt valami?
– Á, semmi baj! Anyu azt üzente, hogy nem tudnak jönni, más lett a program, de küldött táskát, amit nekünk szántál rakd bele, elviszem, majd otthon megesszük – hadarta egyszuszra a gyerek, mire beértek a konyhába.
Akkor én... a teríték... az ebéd... legalább te egyél bogárkám – unszolta a gyereket.
Nem, nem kérek, sietek... pakoljál mama, mert kettőkor mérkőzésem van! Ja... és boldog születésnapot kívánunk – mondta s előhúzott a táska aljáról egy doboz bonbont...
Kapkodva csomagolt, nem is nézte mi mindent. Jaj a bor... a demizsonból ki kell önteni...
– Az nem fontos, intette le a gyerek, otthon is van!... Kapkodva búcsúzott és felpattant a csomag mellé a kerékpárjára. Az útról visszakiabált:
– Szia mama, majd a jövő héten benézünk...

Állt még egy darabig a kapuban, aztán nehézkesen betipegett. Le kell ülnie... érdekes, mintha kiszállt volna minden erő a lábából...
A becsomagolt bonbon az asztalon... nyúlt érte, aztán meggondolta. Ugyan minek, hiszen nem is szereti az édességet, meg különben is olyan szépen be van csomagolva... majd akkor bontja fel, ha eljönnek a gyerekek, legalább megkínálja őket...
Mit is mondott a gyerek? – ja igen, hogy majd a jövő héten benéznek...
A jövő hét? Hiszen az már tulajdonképpen holnap kezdődik... Bármelyik nap jöhetnek... Igaz, ki tudja, hiszen annyira elfoglaltak...

(Külváros, 19… )

Függ Zsuzsa

| Cikk nyomtatása

Megosztás