8 ℃ Ha tudtam volna…
Belépett a konyhába, a szörnyű tett színhelyére. Ahova csak nézett, mindenütt vér. A mosogatóban ott tornyosultak a mosatlan, ételmaradékos edények. A néma csendet csak a falióra zakatolása törte meg...
Az asztalon még a karácsonyi terítő. Rajta tócsában az odafröccsent vér, ami végigfolyt a széken, le a padlóra, utat találva a kredenc alatt. Félig megszáradva a színe már nem sötétvörös, inkább fekete.
Körülnézett.
Az én vérem – mormolta magában.
A vér ott volt mindenen, megalvadva benne a bánat, a szenvedés és a kegyetlen sors. Tudta, össze kell takarítania, eltüntetni mindent, hogy semmi ne maradjon, hogy semmire ne emlékeztessen.
Először az asztalról vette le a véres terítőt, amin a fenyőág mintáját vöröses folt szennyezte.
Az én vérem – mormolta magában.
Nem irtózott, csak végigfutott a hideg a hátán. Beletette a lavórba ázni a terítőt, mely rózsaszínné, majd pirossá festette a vizet.
Az én vérem – mormolta magában.
Aztán keresett egy rongyot, olyat, amit majd ki fog dobni, amit örökre el kell majd tüntetni.
Az asztalra olvadt sűrű vörös masszát csak nagy nehézségek árán tudta levakarni.
Az én vérem – mormolta magában.
A vér, mi egykor még szívben szállította az életet adó oxigént, ott nedvesedett a kezén. Aztán a szék következett.
Az én vérem – mormolta magában.
Közben többször is kimosta, kiöblítette a rongyot, hogy teljesen tiszta legyen minden.
A padlón a tócsa olyan volt, mint térképen a tenger, és körülötte a folyók és a szigetek, de ez vérből volt ábrázolva. Az életet jelenő vérből. Igazi fekete, alvadt vérből.
Az én vérem – mormolta magában. Aztán a padlót is feltakarította kidobásra szánt ronggyal.
Az én vérem – mormolta magában.
A rongyokat becsomagolta egy zacskóba, és a szemetesbe rakta, majd kezet mosott és elmosogatott.
Elvégezte a dolgát. Már nem volt semmi látható jele a tegnapi véres történetnek. Leült és bámult maga elé. Belül, legbelül könnyezett a lelke. Aztán nyugtatót keresve bement a szobába. Kihúzta az éjjeli szekrény fiókját. Ám gyógyszer helyett egy naplót talált. Belenézett, és az utolsó lapon ezt olvasta:
2010. 01. 03. „a volt férjem megint itt járt részegen, és lekevert két pofont, majd...”
2010. 01. 04. „a felszólító számlákat ma sem bontottam ki, nem tudom…”
2010. 01. 05. „a munkahelyen bizonytalan a jövő, csőd szélén a cég, félő, hogy…”
2010. 01. 06. „a szerelmem ma sem hívott, pedig…”
2010. 01. 07. „nem tudtam kiváltani a gyermekemnek a gyógyszert, és ezért…”
És az utolsó sor:
2010.01.07 „anyám megint nem vigyázott a gyerekekre, ma is elment szó nélkül az ablakunk előtt, be sem köszönt, mint…”
Ekkor kiejtette kezéből a naplót.
Istenem, ha tudtam volna… – sóhajtott fel.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja:
„Sajnálattal közöljük, hogy lánya, K. T., aki önkezével felvágta ereit, olyan sok vért vesztett, hogy kritikus állapotban van, leállt a veseműködése és megint visszakerült az intenzív osztályra…”
Dittrich Panka
| Cikk nyomtatása
Megosztás
