8 ℃ Minden szerdán
Magas, kicsit pufók kamaszfiú volt, lányos arcú, ábrándos fényű szemekkel. Másképp nem igen láttam még, mint „anya-apa segítsége”. Hol épp a szemetet vitte, hol a boltba szaladt szatyorral, hol a kisebb testvéreket gardírozta.
Hol meg apjának – akire rajongó szeretettel nézett – segített autót szerelni. Ha tízszer találkoztunk, tízszer köszönt egy nap…
Apja, a sok munkától sosem fáradt, örökvidám ember, mikor gyerekeiről beszélt – mintha a világ kincseinek birtokosa lenne –, szeme csillogott a büszke örömtől. Mindegyiket önmagáért szerette, s az ember koldusnak érezte magát mellette. Ennyi cseppentett örömöt, szépséget, a nehéz helyzetben is ennyi önfeledt jó kedélyt csak a nagy családok ismerhetnek. Ez az az érzés, ami nélkül kisemmizetté silányulhat a leggazdagabb ember is.
Ám egyszer csak feltűnt, hogy újabban soha nem látom a kisfiút, a család arcán pedig mint sötét felhő megjelent a szomorúság. Suttogó szóbeszéd: klinika, gégerák… Rettenetes, hihetetlen!
A fülledt kánikulát még alig váltotta fel az ábrándos ősz, a zöld lombú fákon még csak a pír a barnuló falevél, s a kisfiú már meg is halt. Apja hályogos, fátyolos szemekkel tántorog neki a világnak, falnak, hiába van mellette őrzője, kisebbik fia.
Anyjukat, a fiatal, gyermekarcú asszonyt nem is látni. Temetni kell. Temetni a jövőt, a húsukat, a vérüket, a megismételhetetlent, az egyszeri csodát, mert ilyen nem lesz több.
A fény, amit öröknek hittek, elhalványult. Temetni kell.
Már vénülő fejjel rá kellett jönnöm, az angyalokat is el kell temetni.
Minden szerdán
Fehér haja, mint könnyű madárszárnyak pihéi bújnak ki kötött sapkája alól, fájós öreg lábai miatt száját összeszorítja, világoskék szemével hunyorogva figyeli, vajon elfér-e terebélyes rakományával a sietős emberek között. A két óriás szatyor tele van tojással, babbal, zöldséggel, fanyar ízű almával. Egyre nehezebbnek érzi súlyukat, hiszen hetvenfelé már nagy teher a cipelés.
De hát menni kell, menni. Az ismerős kuncsaftok várják a hét minden szerdáján. Csak az a sok lépcső ne lenne! Városban nem lakna, nincs jó szaga! Inkább buszozik, gyalogol, majdcsak hazaér egyszer az ő kis falujába. Ott jó. Már megint érzi, hogy forrósodik a feje, biztos nem jó a vérnyomása. Hiába, abba kéne hagyni, sok ez! De a pénz! Mert az bizony kevés! Egy nyugdíjra vannak az öregével; ő mindig csak otthon dolgozott, s már abba sem hagyhatja talán soha. Most is kapál, diót tör, pucol, babot fejt, mér, majd bemegy a városba és eladja.
Bár abbahagyhatná, de hát akkor mi lenne a nyomorék unokájával? A lánya nem bírná egyedül, hiszen a segélyt, azt a kis pénzt, amit a benzinre adtak, hogy a kis nyomorult beteget hozzák-vigyék orvoshoz meg az iskolába, már nem kapják. Ő pedig nem fog könyörögni. A polgármesterük is nagyon jól tudja – szomszéd gyerek volt –, hogy ketten vannak, alig húszezer forintra. Nem kapnak segélyt, a barát meg az ismerős, az igen. Hát ő nem fog koldulni járni! Egyszer járt bent segítséget kérni az unokája miatt, akkor is lerázta a polgármester.
Hála istennek, elfogyott minden. A lábai viszont nagyon fájnak. De már jön a busz, az hazaviszi.
Amint leül, behunyja, pihenteti szemét, nem nézi az ismerős tájat, bár nem is érdemes, mert a völgybe ülepedett ködtől szinte semmit sem lehet látni, csak egy lámpaoszlop körül a derengő fényben bukkan elő egy-két szikkadt görbe hátú fa.
*
A busz gyakran megállt, amíg beért a végállomásra, a ködbe burkolózott faluba. Mindenki leszállt, csak az öregasszony ült továbbra is a helyén. Kezéből a padlóra hullott a szatyor, feje pedig az ablaküvegre billent. Már hosszú álmát aludta.
Tibai Gyöngyi
| Cikk nyomtatása
Megosztás
