8 ℃ Kik döntenek rólunk?
Látni való, a társadalmi válság ellenére egyeseket még mindig vattába csomagol az úgynevezett nagypolitika. Miniszterek jönnek-mennek a közélet színpadán, olykor még a nevüket sincs időnk megtanulni rendesen. Csak fura mód, épp az alkalmatlanságukat már több esetben bizonyított színtelen figurák ülnek biztosan kényelmes bársonyszékükön.
A fene sem érti, hogy miért van ez így…
A közelmúltban, jelentős mértékben átalakult a minisztertanács. A kormányfő dicséretes elszántsággal igyekszik bizonyítani, hogy reformelképzelései komolyak. A személyi változások azonban önmagukban korántsem jelentenek garanciát.
Olyanok ezek, mint amikor a rozoga Trabantban kicseréljük a tartozékokat. A kormányszerkezet, s ami még fontosabb, a motor, ugyanaz marad. A slusszkulcsot, meg a forgalmi engedélyt odaadhatjuk akár Niki Laudának is, a Toyoták versenyében esélytelenül indulunk. Ráadásul itt egyáltalán nem Niki Laudáról van szó. Az új miniszterek többsége korábban is a döntések közelében volt, hiszen miniszterhelyettesként, vagy államtitkárként végezte mindennapi munkáját. Vajon meg tudják-e mozdítani társadalmunk tengelyig sárba süllyedt szekerét? Nem irigylem őket, bár van, aki azt mondja, hogy akkora fizetésért ő is elfelelőtlenkedne valamelyik minisztérium élén néhány hónapot. Mindazonáltal a szándékok tisztességében én nem kételkedem. Az alkotmányozó nemzetgyűlést követelők persze aligha érik be ennyivel. Ők, miközben látványosan tartózkodnak a tönk szélén álló ország vezetésének azonnali megragadásától, eredményeket várnak, s engedményeket.
S közben zajlik a hatalmi marakodás.
Új szónokok jönnek, akik vadul hadonásznak a mikrofonnál, s akik új jelszavakat akarnak megtanítani nekünk. Majd’ minden gesztusuk, kiszólásuk, egész demagógiájuk, ellenkező előjellel ugyan, de ismerős. A tévedhetetlenség látszatát ez az ország egyszer megszenvedte már.
Félek, saját, különbejáratú kis életünkről ezúttal sem mi fogunk dönteni… Mindez aligha zavarja a minisztereket. Ők csak jönnek-mennek, olykor még a nevüket sincs időnk megtanulni rendesen. Valakik hívják, megint valakik elküldik őket. Közben – nyilván legjobb tudásuk szerint – teszik a dolgukat. Mert itt van ez az ország. Ami tulajdonképpen a miénk. Amíg marad belőle egy kevés…
(1989. június-július)
Ferling József
| Cikk nyomtatása
Megosztás
