8 ℃ Segítésük társadalmi kötelezettség
A szegényügy egész történetében két törekvés igyekszik egymást egyensúlyban tartani: az egyik, hogy a segítségre szoruló támogatást kapjon, a másik, hogy embertársai támogatását ne vehesse igénybe az, aki nincs erre rászorulva.
„Jaj nektek írástudók és képmutató farizeusok, mert fölemésztitek az özvegyek és árvák vagyonát.”
A szegény eltartása eredetileg annak a közösségnek vagy vagyonos úrnak volt a kötelessége, ahova tartozott az illető szegény. Ha ez akadályba ütközött, a szegény támogatásának terhe az egyházakra nehezedett. Már Szt. Pál is így ír: „Tanúskodom mellettük, hogy erejükhöz mérten, sőt erejükön felül is önként adakoztak.”
Az újkor elején azonban a reformáció a századokon át kialakult egyház nagy vagyonát megszüntette úgy, hogy az egyház tradicionális módon a szegényeket nem tarthatta el. A rászorulók támogatására ezután minden történeti egyház vasárnaponként alamizsnát gyűjtött híveitől, amíg egyes államokban – nálunk is – a hívek távolmaradása meg nem akadályozta ezt a karitatív tevékenységet.
A világi támogatás is szervezetté vált már az 1600-as évekre. A jótékonykodás területei kirajzolódtak. Így: munkára nevelték az olyan gyermekeket, akiknek szülei a nevelésről gondoskodni – a hatóság szerint – képtelenek; munkára kényszerítették azokat az egészséges felnőtteket, akik önként nem akartak dolgozni, és így megélhetésük nem volt biztosítva; a beszedett adóösszegből a testi fogyatékosság vagy aggság miatt munkaképteleneket támogatták.
Arra vigyáztak, hogy a magukat eltartó felnőtteknek mindenkor jobb anyagi helyzetük legyen, mint a munkaképes, de dolgozni nem akaró szegényeknek.
A szegénység relatív fogalom. Mindenkor szegénynek tartották azt, akinél a legszükségesebb létfenntartási eszközök hiánya egészségét és ezzel együtt lelkierejét életveszélyesen csökkentette. Mert a szegénység nem pusztán testi állapot. A városok nyomorának jellegzetessége, hogy a táplálék, a ruházat, a hajlék ínségén túl általában a szellemi elmaradottságot is magában foglalja.
Azok az emberek, akik állandóan a szennyeződő utcákon töltik napjaikat, vagy többágyas albérleti szobába préselődnek, vagy csak „ágyrajárók” és időszaki munkák véletlen keresetétől függnek, az iszákosság, koldulás, alattomosság, csalás légkörében előbb-utóbb lelkileg is lesüllyednek. Ugyanez vár a csapatostól járkáló kis és nagy gyerekekre, fiúkra és lányokra. Látva ezeket a szerencsétleneket, hallva lármájukat, megérezve mosdatlanságukat, kiszámíthatjuk, hogy ezekben az emberileg méltatlan közösségekben a legellenállóbbak is rövidesen a cinikus nemtörődömség áldozatai lesznek. A kábítószeresekről még szó sem esett!
Ha ilyen emberi csoportok keletkeznek, jelzik annak a közösségnek a megbetegedését, amelyhez tartoznak. Az ilyen típusú szegénységet társadalmunk betegségi tünetének tekinthetjük.
Az utóbbi tíz évben megnövekedtek a segélyezési kérelmek. Sajnos nem mindig azok nyújtják be, akiknek valóban szükségük van szociális támogatásra. Sokkal több ínséges van, aki nyilvános szegénygondozásban nem részesül, mert szégyenli szegénységét.
Növekszik azon gyermekek száma, akik megfelelő étkezés nélkül járnak iskolába. Égető gond a tartós munkanélküliek nagy száma, teljes leszakadásuk. Ők zömmel olyanok, akik iskolázatlanságuk folytán és/vagy koruk miatt már átképzésre is alkalmatlanok.
Szomorú valóság, hogy egy egész életen át szorgoskodó, ma mégis „kisnyugdíjas” aggastyán képtelen a megérdemelt igényszintjén élni – testileg és lelkileg senyved.
A szegénység enyhítése céljából annak okait kell megállapítanunk és hatásait megfigyelnünk. Ha azt a sok embert nézzük, aki az utóbbi évek során szociális segélyben részesült, vagy azt a körülbelül ugyanakkora tömeget, amelyik a szegényvédelmen kívül sínylődött, látjuk, hogy leromlott szociális állapotuk okai egyáltalán nem azonosak. Megsegítésük mégis egységesen társadalmi kötelezettség.
(1991/2)
Gábori Zsóka
| Cikk nyomtatása
Megosztás
