8 ℃ Csutak és nagyapa
A nap perzselő sugarai égették szinte a füvet, alig akadt valaki, aki ezen a napon elhagyta volna otthona enyhet, árnyat adó falait. Minden a hőségről szólt, a fák, a virágok, az egész rét kókadozottan pihegett...
A fűszálak rugalmatlanul fekve maradtak a lány léptei mögött, miközben felért a dombra, ahonnan szétnézhetett.
Egy fa árnya alá menekült a napsugarak elől. Egyedül akart maradni, hogy átgondoljon néhány dolgot, vagy csak hogy álmodozzon akár, szabad utat engedjen a képzeletének, hátha történik valami, ami segít tisztábbá rendezni azokat a kusza töredékeket, amik a fejében versenyt vívva egymással küzdöttek. Fáradt volt, és már maga sem tudta, mi történik benne. Olyan sokat és sokszor veszített már, olyan sokszor fájt már mindene, olyan sokszor nem találta önmagát. Valami választ keresett. A meleg kora nyári nap, egy régi, nagyon régi emléket keltett életre benne. Emléket egy kislányról. Egy maszatos, koszos, kócos, gyanakvó kislányról.
Csutaknak hívták és egy vaskerítés kőoszlopának tetején ült. Vékony, csupa csont és bőr lábait lógatva várt a kerítés tetején. Tudta, hogy lehet, sokat kell majd várnia, de nem volt más dolga, vagy legalábbis nem volt most kedve semmihez. A nap már rég sötétbarnára festette bőrét, a vékony lábak apró koszos kis lábfejben végződtek. Koszos volt az egész kicsi lány. Egész nap egy kisnadrágban rohangált, cipőt egyáltalán nem hordott nyáron, haját magának fogta össze, hisz soha senkinek nem engedte, hogy megfésüljék. És már minden jó mókán túl volt aznap. Evett jó sok gyümölcsöt a nagyszülei kertjéből, a borsóból nem is hagyott a töveken. Aztán lerombolta a bátyja homokvárát, mert az nem volt ott, és a macskák is megszöktek már a játék babakocsiból, amibe zárta őket. A babakocsival nem tudott mihez kezdeni. Volt egy szép babája, de nem tudta, mit csináljon vele, csak untatta, ezért levette a ruháit és a macskákra húzta, azokat próbálta így tologatni. Volt a 70-es években, a kicsi lány idejében egy zöld játék babakocsi, minden lánynak volt olyanja, és volt egy teteje, ami védte a babát az esőtől, és ami nem engedte szökni a baba-cicákat. Egy ideig…
Csutak. Furcsa név egy kislánynak. Sose tudta, miért hívják így és bántotta a dolog, hisz feléjük a mosogató rongyot is így hívták. Nem tudta, hogy nem arról kapta a becenevét, ő így hitte. Pedig egy filmbeli kislány miatt hívták így, mert állítólag hasonlított rá. De ő ezt nem tudta, csak annyit, hogy nem sokat ér. Makacs volt és vad. Védekezett minden ellen. Volt neki családja, egy sima, átlagos család. Csak őt nem akarták. És ezt mindenki el is mondta neki. Nem értette még a felnőttek dolgait, próbálta megérteni őket, és jó lenni. Csak nem sikerült. Talán mert nem akarták, mert nem tudott habos ruhákban járni, mert nem volt szép a haja, és mert utálta, ha hozzáérnek. Azt csak egyvalakinek lehetett. A nagyapjának, aki soha nem mondta neki, hogy nem akarták őt.
A nagyapja egy öntörvényű ember volt, de ezt Csutak nem tudta, csak azt, hogy szigorú és keménykezű ember volt. De a kicsi lány egyedül tőle érzett őszinte szeretetet, elfogadást, cinkos összekacsintást a sok szidás között.
Csutak így a kerítés tetején ült a tűző meleg napon, koszosan és makacsul. A nagyapját várta haza.
Csutak nagyapja bányász volt. Jó bányász. Sok hibája volt, és sok embert bántott meg, ez kétségtelen, bár ezt az unokája nem fogta fel még, de mindezek ellenére elérte, hogy még az ellenségei is tiszteljék. Szerette a bort, az életet, a vidámságot. És hős volt. Búcsú volt a faluba, és volt láncos körhinta is, aminek elszakadt az egyik ága. A falusiak legnagyobb rémületére a hinta repülni kezdett. Mindenki meredten nézte. Egyedül Csutak nagyapja őrizte meg a hidegvérét, vagy valami más vezérelte, de ahogy figyelte a repülő hintát, úgy lépett, figyelt és lépett. Aztán elkapta gyereket, a hintával együtt. A kislánynak semmi baja nem esett, egyedül a karóra tört el az öreg bányász kezén, ami felhasította a csuklóját, de szerencsére nem mélyen. Így lett örökre hős. És Csutak a mai napig így emlékszik rá.
Csutak a kerítés tetején épp azon gondolkodott, hogy mikor engedi majd meg nagyapja, hogy lemenjen vele a bányába. Volt egy mesekönyve, a címe „Rézhegyek királynője”. Imádta hallgatni, főként, mert nagyapja olyan érces, mély hangon olvasott előle. Csupa bányászmese volt benne, így a kislány a bányát valami csodálatos, ezer kinccsel teli helynek gondolta.
Nemsokára megpillantotta az utca végén bekanyarodó embert, koszos ruhában, csorgó izzadság nyomaival a szenes arcán.
Már ugrott is kifelé, úgy ahogy volt, és mezítlábas apró tappancsaival rohant felé. A nagyapja megforgatta kicsit, aztán hagyta, had kapaszkodjon unokája a kezébe.
Egy ideig nem szólt semmit Csutak, csak a kemény, karcos tenyérbe támasztotta saját puha kezét.
Aztán nem bírta tovább.
– Hoztál valamit? – suttogta. Szegények voltak. Nem kapott sok játékot. Főként bátyja kinőtt ruháit hordta, és az ő megunt kisautóival játszott.
– Dolgoztam – mordult rá az öreg. Bántotta talán, hogy nem hozhatott több játékot az unokáinak.
– Ó! – picit elszontyolodott a kislány, de aztán hamarosan elfeledkezett az egészről. Hisz tudta, ha hazaér a nagyapja, akkor megszűnik az unalom, akkor csupa élet lesz minden. Akkor van kit követni, és van kihez beszélni. Hát beszélni kezdett.
Egyfolytában mondta, követte a nagyapja minden lépését. Ment utána műhelybe is, ami a garázs mellett volt.
Imádta a műhelyt, a sok szerszámot. A hőn szeretett Trabant garázsa melletti műhelyt! A nagyapja egy idő után megunta, hogy Csutak szétpakol mindent. Így inkább csinált neki egy külön asztalkát. Kicsi fiókokkal, tele szegekkel, és saját satuval.
Csutak imádta ezt. Minden fadarabért sorban állt, ha nagyapja dolgozott. Megmarkolta, beszorította a satuba, és már üthette is bele szögeket számolatlanul. Állandóan épített valamit. Az ő műhelyében. Egészen addig, amíg nagyanyja nem kiabált, hogy menni kell vacsorázni!
Nagyapja a kert egyik részében kicsi, szerény játszóhelyet alakított ki az unokák számára. Hinta és homokozó volt ott. És egy poroló, vagy nyújtó, ki hogy hívta. A nyújtót nagyon szerette Csutak. Főként felmászni, a térdhajlatával szorítani a csövet és lefelé lógni. Ezt leginkább azért csinálta, mert azt hitte, ettől megnő majd. Valaki ezt mondta neki és ő elhitte.
A homokozó is nagyon klassz volt, hatalmas várak, erődök otthona. Elég nagy volt két-három gyereknek is és sok homok fért bele. Persze Csutak és a többi unoka is rendszeresen játszott benne, így az apró játékok egyre mélyebbre kerültek a homokban, ott koszolódtak, öregedtek magányosan. Egészen addig, amíg valamilyen rendszerességgel nagyapja fel nem ásta, és ki nem szedegette őket. A régi, megunt, elfelejtett kacatokat. Megtisztogatta őket, de sosem adta vissza azokat.
Csutak az estéket szerette a legjobban – a nagyszülők szobájában, a nagyapja ágyába bújva tévét nézni. Leginkább a híradók emléke maradt meg benne. Hisz ez fontos szabály volt, amikor az kezdődik, ott kell lenni a tévé előtt mindenkinek, megfürödve, hálóingben. Még Csutak nagyapja is hálóingben aludt, hosszú fehér pamut lepelben. Akkoriban ez volt a szokás. A nagymama a tévézéshez mindig gyümölcsöt vágott fel és tett az asztalra. Minden nap, nem volt kivétel. A kislány a hideg dunyha alatt várta, hogy mikor nyúl be a takaró alá az a fekete kéz. Mert hiába mosta az öreg bányász a kezét azzal a zöld, ragacsos kéztisztítóval, a por, a szén a pólusaiba ült. Nem lehetett onnan kimosni. De mindig eljött az a pillanat, mikor úgy csinálva, mintha bőszen a híradót nézte volna, a fekete kéz benyúlt a takaró alá és csiklandozni kezdte unokája talpát. Érdes volt és karcolós. De mégis csiklandós. És Csutak viháncolt és kacagott, mikor végre játszottak vele. Már akkor is tudta, nagyapjának a keze az egyik legfontosabb emléke marad.
Aztán néha Csutak nem bírta ki és könyörögni kezdett:
– Játékot szeretnék! Valami újat! Lehet?
– Lehet. Biztos van valami a számodra a „kincsesládában”! – felelte nagyapja, aztán tovább olvasott, mintha nem mondott volna semmi fontosat, és nem látná, ahogy unokája szélvészként, mindent felborítva maga körül kiszáguld a szobából a színbe!
A színben volt a „kincsesláda”. Mindig elfelejtkezett róla. Be a színbe, el a szénrakás mellett, a farakás mellett és a füstölő mellett fel a létrán az emeletre! Ropogott a fa létra a kislány talpa alatt, ahogy sietett felfelé. Hogy is feledheti el újra és újra, hogy ez a láda itt van?
Régi faláda volt, ami a kincseket rejtette, egy öreg, „jószagú” doboz. Vajon mi okozhatja, hogy ezeknek a ládáknak olyan mesés a hangulatuk?
Bárki, aki behunyja a szemét, és térdeplő gyermeknek képzeli magát egy faláda előtt, titokban arról álmodik, ha kinyitja a láda fedelét, akkor kincseket talál benne, valamit, ami boldoggá teszi. És ez az izgatottság adott oly sok szép pillanatot Csutaknak is. Meg se tudná számolni, hányszor felejtette el, mégis, hányszor szaladt a ládához az öreg szavára!
Felért a ládához. Kezét leporolta a combján, és lassan a láda felé nyúlt. Az arca ragyogott, ahogy kinyitotta…
Telis tele volt új játékokkal! Kedvesek, barátságosak, ismerősök voltak. A játékok mellett fekete gyémántok hevertek tucatszám. Minden csillogott, ezernyi örömöt tükrözött vissza. A huszárok kabátja tiszta volt, a lovak szőre csillogott. Apró kardok sorakoztak köröttük harcra várva. És kisautók várták, hogy valaki versenyezzen velük. A kislány azt se tudta, melyikhez nyúljon, kapjon először. És játszott, pakolt órákon át az „új” játékaival.
***
A lány a dombon ült és az emlékeire gondolt. A legszebb ajándékra, amit a nagyapjától kapott. A kincsesláda emlékére. A játékok sosem voltak újak benne. Csak régiek, amiket ő, vagy a többi unoka elhagyott a homokozóban, a kertben, és nagyapjuk megtisztítva eltett. A gyémántok széndarabok voltak, de kicsit talán különlegesebbek, tisztábbak, csiszoltak. És néha néhány fából készült fajáték is lapult ott, satu nyomokkal a szélén. A nagyapjának nem volt pénze, de jól tudta, hogy a kislány újra örülni fog az elveszett játékoknak. Ha van egy kincsesláda, miben megtalálja őket.
Néhány évvel később sokat beszélgettek a „kincsesládáról”. Akkor azt mondta a nagyapja:
Ha boldog akarsz lenni, szeress mindent akkor is, ha már megkaptad, akard ugyanúgy, mint mikor még küzdöttél érte. Ez az egyetlen titok.
A lány olyan élesen látta maga előtt a nagyapja arcát, a fakutya előtt, a kicsi lábról a kapcarongyot tekerve, az aludttejet héjában sült krumplival éve, körözöttet kenve friss kenyérre, filléreket csúsztatva a markába fagyira, a fiúktól féltve és politikát magyarázva… (brrr…) És talán most értette meg igazán a „kincsesláda” titkát. A régi vágyait is szeretnie kell. Mert már itt vannak. Nem tudni meddig, és miért ilyen hűek hozzá, de vele vannak. És ő boldog lehet. Ha kinyitja végre azt a ládát és belenéz…
Tia Virág
| Cikk nyomtatása
Megosztás
