8 ℃ Fogtunk egy madarat!
A Mecsek anyaként ölelte magához a lábainál elterülő várost. Az emberek szőlővel, gyümölcsfákkal telepítették be a lankákat: hétvégi házakat építettek, pincéket vájtak a hegy kitüremkedő gyomrába, a hobbikertek nőttön-nőttek. Ezzel egyidejűleg sorozatossá váltak a betörések, a garázdálkodások.
Volt idő, mikor magam is jobb napokat láttam. Jutott pénz a gyerekekre, ruházkodásra, üdülésre és még félre is tudtunk tenni. Midőn komolyabb mennyiségű pénz gyűlt össze a szekrényfiók alján, döntöttünk az asszonnyal: ebből bizony telek lesz! Így kerültünk Mecsekszentkútra. Peremkerület, az igaz. De szegény ember sosem fog a Rózsadombon szőlőt szeretgetni – hacsak nem a másét.
Eleinte nem is voltak gondok – a betörők megfontoltan elkerülték a mi környékünket. Később a módosabb réteg kihalásával a bűnözők is változtattak a taktikán – érdeklődésük a zsíros kenyeresek felé fordult…
Az idei esztendő tavaszára szokássá vált, hogy a mecsekszentkúti szomszédok találkozáskor előbb köszöntek, majd feltették a megszokott kérdést:
- Mit hallottál? Betörtek mostanában valakihez? Nemleges válasz esetén boldogan baktattak tovább a hegy hátán. Telt-múlt az idő, meleget hozott a nyár, hófehér, hó hideg havat a tél. A kérdés mind sűrűbben csattant a rideg csendben:
– Mit hallottál?
Addig csattant, addig csattant, míg egyszer el nem csattant:
– Igen, betörtek! Rácz Józsihoz, a Kovácshoz meg a Latincsicshoz. De nem vittek el semmi érdekeset. Mindössze két liter bor és némi szalonna bánta… Legfurcsább az egészben, hogy a betörő semmiféle rendetlenséget nem tett – leszámítva persze a szétfeszített bejárati ajtókat. Másnap ismét megmásztuk a meredélyt, mert lelkünk örvendezett a kilátástól s a kezünk munkájával épített aprócska lakók meglátásától. (Ez ám a kilátástalanság!) Szomszéd-szomszéd találkozáskor fel is hangzott a szokott kérdés:
– Mit hallottál?
– Ismét a Rácz Józsi, meg a többiek…
Hasonlóképpen, mint tegnap. A betörő újból felfeszítette a már kijavított ajtókat és ételt-italt vett magához. Harmadnapra a dolog megismétlődött… kevéske bor, két-három ajtó és a többi…
Hihetetlen szemtelenség! A mecsekszentkútiak vére forrásponton gőzölgött. Közösen elhatároztuk, hogy sorsolás útján éjszakánként őrködünk a nyugalomra.
Na, kinek kedvez a szerencse? Nekem nem, az biztos, mert rögtön az első fordába kerültem.
A megbeszélt időpontra – este nyolcra – össze is jöttünk. Ki-ki magával hozta az általa legbiztosabbnak vélt gyógyszert: konyak, vörösbor… Nálam kisüsti pálinka volt. Rövid megbeszélés és hosszabb iddogálás után nekivágtunk a dűlőnek. Megtettünk egy teljes kört, majd ismét „megbeszéltünk”…
Visszafelé tartottunk a hótól sikamlós úton, amikor Major felkiáltott:
– Józsi! A házadban ég a villany!
Azonnal nekiindultunk. Rácz Józsi vityillójához érve megálltunk, halkan, sziszegve suttogtuk meg a tervet. Józsi benyitott a kapun… a vasszerkezet hatalmasat csikordult. Mindnyájan megdermedtünk – oda az in flagranti! Ebben a percben – legnagyobb megrökönyödésünkre – kitárult a présház ajtaja, s egy árnyék lépett ki nyugodtan, a menekülési ösztön legkisebb jele nélkül.
– Itt vagyok! – mondta. – Én jártam itt tegnap is, meg azelőtt is. De kérem, ha nem muszáj, ne nagyon verjenek meg.
Nahát, ez már sok! Mi ez? Lidércnyomás?
Időbe telt, míg észhez tértünk és megindultunk a hang irányába. A világítás fénykörébe érve pillantottam meg először… Rendőrségi hangvétel szerint a következőket mondhatom: magas, körülbelül 185 centiméter, sovány testalkatú, haja barna, elöl enyhén kopaszodó, arca ovális, vékony bajuszt visel, ruházata rendezett, bár kissé régies.
Rácz Józsiból kitört a három nap érlelte düh:
– A kurvaanyádatteállat! – Egy szuszra mondta. – Miattad vagyunk itt éjnek évadján! Az asszony meg egyedül forgolódik az ágyban! És a bejárati ajtóm?
– Bocsánatot kérek! – a betörő hangja fásult volt.
– Erre nincs bocsánat, te mocsok! Tönkreteszed a bejárati ajtómat, a vityillómat!
Csak most veszem észre, hogy akarva-akaratlanul mindnyájan tegezzük. Tette és megjelenése elvette tőle az emberszámba vehetőség jogát. Az ítélethozatal e módja rám is átterjed. Aztán levezetjük a hegyről, hogy értesítsük a rendőrséget.
A legközelebbi telefonfülke egy családi házban van. Az úton mindkét oldalról és hátulról körülvéve kísérjük a bűn szolgálóját. Rácz Józsi felemel egy jókora fadarabot, és a kezembe nyomja:
– Ha szökni próbál, azonnal verd fejbe!
– Kérem, én nem akarok megszökni! – mondja a betörő.
A családi házhoz érve bemegyünk az udvarra. Rácz és én kint maradunk a „bűnöző egyeddel”. Major a telefonhoz indul.
Közben a hír villámgyorsan terjed. Perceken belül emberek sokasodnak a kapuban, sőt a kerítésen túlra is jut belőlük. Nem közelítenek hozzánk – magunkra maradunk. Eljött az ideje, hogy „meginterjúvoljam” a betörőt:
– Te őrült vagy? Többször visszatérni a tetthelyre…
– Részemről ez szándékos volt. Így akartam elérni, hogy elkapjanak.
– ???
– Nincs lakásom, nincs mit ennem. Számomra a börtön az egyetlen út – hangja tisztelettudó, sőt megalázkodást tükröző.
– Miért nem dolgozol?
– Ugyan! – szavait, világot rengető lemondás húzza a földig. – Az én múltammal? Rendes embereknek sem jut munka, a hozzám hasonlókra még csak nem is mosolyog a munkaügyis.
– Ember! Ez kabaréba illő jelenet!
– Az élet sokszor produkál furcsaságokat, mások számára valószerűtlennek ható tényeket – mondja.
– Nagyon szabatosan fogalmazol. Mi a foglalkozásod?
– Már úgy érti, hogy mi volt a foglalkozásom? Tanár voltam.
– Hogy kerülhettél ilyen viszonyok közé?
Rácz Józsi belekurjant a csendes, már-már szégyenlősen titkolt riportba:
– Ki kér cigit?
Az időközben visszaérkezett Major is, én is a felkínált doboz felé nyúlunk. A betörőre sandítok. Látom a szemén a cigaretta utáni áhítatot. Két szálat veszek ki a sárga-barna dobozból. Az egyiket felé nyújtom. Fele annyi idős lehetek, mint ő.
Rácz Józsi kiüti a kezemből a cigarettát.
– Csak nem sajnálod ezt a görényt? – Rácz hangja fölényes.
Nem szólok. Oldalvást, óvatosan nézek a betörőre. Arcizma sem rándul. A figyelmes szemlélő mégis látja szemgolyójának mozdulását. A hó színével egybeolvadó Sopianae-t nézi. Érezni testén, tekintetén a vágyat, de csak érezni, mert látni nem lehet. Valószínű, hogy az utóbbi hónapok, évek, évtizedek keménnyé csiszolták a külvilág felé.
– Kérdeztem! – szögezem le mogorván. – Mi történt veled, hogy ide jutottál?
– Kétszer váltam – feleli.
Szenvedélytelen, faarcú tekintete van. Válogatni kell feltörő érzéseink között, szánalommal vagy gyűlölettel hallgassuk a Pinokkió arcú betörőt? Kérés nélkül folytatja: – Mindkét eljárás kisemmizett és tönkretett anyagilag – az erkölcsi dolgok csak rám tartoznak, azokról nem óhajtok beszélni. Legyen elég annyi, hogy nem volt könnyű a terhüket levenni önmagamról.
– Nem te vagy az egyetlen elvált! – Hangom hanyag, fokozatosan hasonlítok az egybegyűlt társasághoz. – Magam is jártam ilyen cipőben, mégsem jutottam a te sorsodra.
– Az első válás elvitte a panellakásomat – mondja maga elé a betörő. – A második feleségemnek a már beköltözhető családi házam jutott. Időközben elbocsátottak a munkahelyemről.
Szavaiban oly méretű letargia dong, hogy szinte letaglózza az őt hallgatót.
– Másik állás után néztem – folytatja –, de keresgélésem hiábavaló volt. Miután végigböngésztem és végighirdettem nem csak a helyi, de az országos lapokat is, engedtem a huszonegyből: megpróbálkoztam katedrán kívüli állásokkal. Fel is vettek a gázvezeték fektetőkhöz, segédmunkásnak.
– Na látod! Sokkal jobb, mint betörőnek, becstelen embernek lenni.
– Így igaz! De a mondás állja önmagát: kutya-kutyát nem harap meg. Ám a kóbor ebet egyik sem szíveli. Idegen voltam a gázvezeték építők között. A „tanár úr” – mondták gúnyosan. Sosem fogadtak be a brigádjukba. Ha hibáztak, azt mind rám fogták, ha valami elromlott, annak csakis én lehettem az oka.
Most először mozdul meg. Tétován bal lábára áll, majd hátrál néhány centit. Ráczból mindez indulatokat vált ki:
– Szökni akarsz, te mocsok? Kössétek meg a kezét! Hozzatok kötelet, mert még meglóg, akurvaanyját!
Valahonnan az udvar ismeretlen sötétjéből hallik:
– Kötelünk nincs, de drótot adhatok!
– Jó lesz az is! Hozza gyorsan, mert még megszökik ez a mocsok! Hogy a fene akurvaanyját!
Szerencsére (szerencsére?) meghozzák a drótot, s ezzel abbamarad Rácz szitkozódása.
– Tedd össze a kezeidet!
A betörő, a tőle megszokott báb arccal előre nyújtja a kezeit.
– A hátad mögé, te szemét!
Most már ordítanék! Legszívesebben ordítanék!
– Drótozzuk össze a lábait is! – kiált valaki a lámpa alig világította kerítéshomályból. Rácz azonnal buzgólkodik. Szinte szakadásig tekeri a drótot.
– Fiúk, ezt talán mégsem kellene!
Rácz nincs különösebb tekintettel rám – őt már elkapta a vadászat ösztöne. Mégis alábbhagy a próbálkozással. Talán fáj a dereka, és nehezére esik a guggolás.
A betörő hátrakötözött kezekkel, testéhez lapult vállakkal áll. Szembefordul velem. Talán újabb kérdést vár? Bizonyára jólesik neki beszélgetni valakivel – olyannal, aki legalább emberszámba veszi. Lehet, néhány jó szó az általa foszlányokban felidézhető régmúltat varázsolja elé. Jó, hát legyen! Kérdezek:
– A gázvezeték fektetőktől hova kerültél?
– Miután kirúgtak – mert kirúgtak tanár voltom miatt –, ismét munka után néztem. Ezúttal utamba szegődött a szerencse – tanítói állást kaptam egy belvárosi általános iskolában. Okítottam, neveltem fél éven keresztül. Mindenki elégedett volt a munkámmal egészen addig, míg a szülői kör egyik tagja fel nem ismert – annak idején az ő házába is mi vezettük be a gázt. Ettől kezdve nem volt nyugodalmam. Végül az igazgató, aki egyébként jó barátom volt – felajánlotta, hogy önként távozzam. Ezt követően már sehol sem találtam állást. Akkoriban telítődött, sőt túltelítődött a munkaerőpiac. Még utcaseprőnek sem kellettem.
– Munkanélküli segélyt csak kapott? – e ponton önkéntelenül átváltottam magázásba.
– Igen, kaptam, mivel az igazgatóm létszámfelettiként bocsátott el. De ekkorra már épp eléggé ki voltak az idegeim. Hiába tébláboltam állást hirdető cégeknél, mindhiába kopogtattam a munkaközvetítő irodáknál. A reményem fogyott, percekre, pillanatokra álltam a segély végső lejártához, mikor az első házasságomból származó lányom belépett egy addig ismeretlen szektába, és mint később kiderült, kábítós lett. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
– Mit tett ön?
– Az ember a gyerekeiben látja a jövőt, önmaga túlélését. A közvetlen előzmények, a válás, a munkanélküliség, a társadalmi elfogadottság, a megbecsülés hiánya rendkívül megviselt. A lányom kudarca volt a végső pont. Alkoholizálni kezdtem. Életmódom miatt albérletből albérletbe vándoroltam. Végül már egy aprócska szuterént sem tudtam kifizetni. Az utcára kerültem. Közben lejárt a munkanélkülim, nem regisztráltattam magam, pénz nélkül maradtam. Kukáztam, a beérkező expresszvonatokat vártam, hogy a szerteszórt üvegeket összegyűjtsem és visszaváltsam. De már ott is nagy lett a konkurencia.
– Miért nem ment hajléktalan szállásra?
– Mentem. Ám ez önmagában még nem jelent kereseti forrást.
– Egyáltalán, lát valami kiutat?
– Ma még nem! Harcolok, próbálkozom, de nincs eredménye. Most is azért kellett a betörnöm, hogy börtönbe kerüljek, mert jön a tél. Eddig parkokban – bokrok alján, padokon aludtam, de idén korán jött a hó, és már nem lehet kempingezni – most először mosolyodik el. – Be kell kerülnöm a börtönbe! – sóhajt. – Tavaszig, nyárelőig ott leszek. Más világ! Higgye el, boldogabb vagyok odabent, mint itt kint a farkasok között. Jaj annak, aki bajba kerül és nem lel társat, aki segítené!
Villódzó kék fény tölti be a hókupacoktól magasodó utcasarkot.
Megjelent a rendőrség. A kásás úton lassan, araszolva érnek el a telefonos házig. A vezető száll ki elsőként. Gumibotját bal kezében tartja.
– Fogtunk egy madarat – szól az élre tolakodó Major.
A sor kettéválik. Elindulunk. Elől Rácz, mögötte a betörő. Leghátul én kullogok. Minden tekintet rajtunk. Ráczon és rajtam. Hiába, na! Hősök vagyunk!
A rendőrök komótosan letekerik a betörő csuklójáról a drótot. A feltárulkozó menetek helyén vértől telített, vörös csíkok mutatják magukat.
Egy kesztyűs kéz bilincset kattint, ajtót nyit.
A betörő fáradtan beszáll, összekuporodik a hátsó ülésen. Feje szinte a térdeit súrolja. Újabb ajtócsattanás, a kocsi indul. A betörő is indul. Elindul a számára boldogabb világ felé.
(1994/1-2)
Sárai Dezső
| Cikk nyomtatása
Megosztás
